#ami jó az oldalon azt én csináltam

[drakvuf]

Ez valszeg azért van, mert elittad az agyad.

Mindenesetre szerény személyem sokat dolgozott az Alkotmánybíróság oldalán, ami azzal járt, hogy hónapokig szemeztem Sulyok Tamással és a többi taggal a weboldalon, miközben alja CSS és Javascript hibákat javítgattam és nem múlt el nap, hogy ne úgy gondoljak az öregre, mint a Wishes Erdoğan.

[zoeeozzoeeoz]

1,

Vevő: Ezt szeretném kinyomtatni.

Én: hmmmm......ez egy képernyőfotó.

Vevő: Igen, tudom. Csak legyen szíves felnagyítani, mert nem lehet elolvasni.

Én: Kinyomtatás előtt felnagyítom, kinyomtatom.

Vevő: Megnézi majd: Ez nem jó. Nekem az kell ami a második oldalon van, meg a negyedik oldalon.

Én: őőőőőőőőőőő...... Ön egy képernyő fotót nyomtattatott ki velem, ami egy oldalas. Nincs több oldala.

Vevő: De én otthon kitöltöttem egy 8 oldalas dokumentumot, de annak csak a 2. és a 4. oldala kell nekem.

Én: Megnézem ismét, ekkor tűnik fel h konkrétan lefotózta a telójával a monitort, és azt a képet küldte el nekem nyomtatásra. Nem tudtam mit mondani, annyira meglepődtem uh megkérdeztem: A telefonján is elmentette a dokumentumot?

Vevő: Igen, és megmutatja a teljes dokumentumot.

Én: Áttudná azt küldeni?

Vevő: Nem! Azon olyan adatok vannak, amiket nem szeretném ha kikerülne bárhova is.

Én: Rendben, de ez esetben nem fogom tudni kinyomtatni a kért oldalakat, mert nekem csak egy fotót küldött át, az első lap felső egyharmadáról, és azt nem lehet lapozni, mert abból az egy képből áll. Én azonnal törlöm, még itt a jelenlétében az átküldött anyagot a címemről, meg minden honnan, és ígérem, én sem fogok beleolvasni.

Vevő: Ön is egy adathalász csaló gazember! Viszlát!

Én: Őőőőőőőőőőőő........viszlát....

2,

Vevő: Hoztam egy pendrive-t, ami rajta van azt kérem kinyomtatni.

Én: Nézem. Konkrétan egy parancsikon lett elmentve , ami természetesen az én gépemen nem nyit dokumentumot. Elmondom a Vevőnek, de nem érti.

Vevő: De nekem tegnap este megmutatták, hogy hogy kell, és mindent úgy csináltam, nem értem most miért nem jó.

Én: Mert Ön nem a dokumentumot mentette rá a pendrive-re, hanem csak a parancsikont.

Vevő: De az otthoni gépemen ez nyitja a dokumentumot.

Én: Igen. Azért, mert az Ön gépén van elmentve a dokumentum. De az Én gépemen nincs rajta az a dokumentum, így nem tudja megnyitni.

Vevő: Nem értem. Mindegy. Viszlát!

Higgyétek el, nem én találom ki ezeket, és még csak nem is az idősebb korosztályból kerülnek ki ezek a történetek, mert ők többnyire kezembe adják a telefonjukat, hogy oldjam meg amit kérnek. Tisztában vagyok azzal, hogy hiába élünk a 21. században, és hiába nem mindenkinek egyértelműek ezek a dolgok, vagy nem ért hozzá, nem használja nap mint nap, de ha szembe jön egy ilyen eset, akkor kicsit ledöbbenek.

Nem gúnyolódásból írom le ezeket! Sokkal inkább meglepődésből.

[csacskamacskamocska]

Szóval a ghostolás

Nemrég olvastam egy hosszabb anyagban egy rövidke beszúrást, hogy, aki ghostol az valójában nem szeretne szembenézni a problémával, nem meri, nem képes rá, hogy felvállalja a konfliktushelyzetet vagy kiálljon a saját érzései, gondolatai mellett. Nem akarja magát szararcnak gondolni és tulajdonképpen egyáltalán nem akar foglalkozni az egésszel, ami neki valahogy „nem az igazi”. Tiszteletlen is, persze, udvariatlan, de leszarja, a lényeg, hogy ő most eltűnik a világból, a világodból és legyen minden úgy, mimtha ő soha nem is lett volna, sosem ismertétek egymást. Néha, sok sok idő múlva előkerül, amikor már emúlt belőle a rossz érzés, hogy neki valami feladata lenne veled, és egy szia mizuval rádköszön. Te meg nyilván csak állsz, hogy mi a fasz? Ha nem válaszolsz, te vagy a sértődött, az udvariatlan, ő meg játszhatja az értetlent, hát most meg mi a baj, neki csak épp eszébe jutottál, gondolta megkérdezi, hogy vagy. Te meg elküldöd az anyjába… esetleg. Nagyvonalakban erről szólt a cikk, mint a jelenség magyarázata. Felnőtt ember ilyet nem csinál. Mert feltételezi, hogy aki mellől szó nélkül eltűnnek, az áldozat, az vétlen, az mit sem tudó. Őt sújtja a fájdalom, a veszteség, az értetlenség. Az esetek nagyobb részében ez így is van. A ghostoló éretlen. Felnőtt ember ilyet valóban nem csinál. Szerintem én csináltam már ilyet. Olyan helyzetbe hoztam magam, hogy csináltam ilyet. És igen, fiatal voltam és éretlen meg tapasztalatlan. De szerintem én már a többit is csináltam, amiről mesélni akartam. Nem annyira fiatalon és nem annyira éretlenül, csak néha kurva szarul jönnek ki a dolgok. De talán a legkényelmetlenebb amikor azt ell mondani, hogy ne haragudj, de nincs meg köztünk a „kémia”. Hogyhogy nincs? Akkorát dugtunk mint a ház! Igen, de az nem én voltam, csak a testem… De akkor van kémia! Nekem az kevés. (röviden persze lehetne azt mondani, hogy sosem akartalak, csak már rég basztam, de az akármilyen őszinte, valahogy nem mondja ki az ember. Józanul biztosan nem. Részege meg megint dugni fognak :D)

Szóval, amikor két ember nincs szinkronban egymással. Nem ugyanott tartanak az érzésekben vagy simán nem ugyanúgy éreznek egymás iránt. És az ember tudja. Tudja, bármelyik oldalon is áll. Mondhatok olyat valakinek, hogy nézd, én tudom, hogy szerelmes vagy belém, én nem vagyok beléd, sajnálom, én jobban szeretném, ha nem lennénk kapcsolatban, mert ez fájdalmat fog okozni neked folyamatosan. Szóval búcsúzzunk el, szépen, és kívánom, hogy legyél boldog! Na egy ilyen búcsúra a másik még ezerszer jobban szerelmes lesz, mert micsoda fantasztikus ember az ilyen! Érzékeny, empatikus, őszinte, bátor! És esetleg azt mondja: nem baj, csak maradjunk barátok. Aztán kínlódik szépen, de az ugye az ő dolga. Csakhogy, ha amúgy kedveled az illetőt, akkor folyton érzed, hogy gondolni sem akarsz erre a dologra. mert tudod, hogy nem annyira jó neki. Hiszen neked sem volt jó amikor így volt. Úgyhogy mit csinál ilyen esetben az érzékeny, jólelkű ember? Hátrébblép, nem jelez vissza, nem beszélget, nem reagál, elérhetetlenné v��lik. Lehet, hogy utálja ezt a szerepet, de azt jobban utálja, hogy a másikat hitegesse. A másik meg mit él meg? Ma még barátok vagyunk, holnap meg semmi. Aztán kapar, teper, hogy fenntartsa a kapcsolatot, a másik meg rohan elfelé, negyogy csapdába csalják. VAGY ott van az a fél, aki szeret, szerelmes. Hát az meg mit csináljon a nyomorult? Alázza meg magát azzal, hogy egy nemszerelmes valakinek elmondja, hogy nézd, én odáig vagyok érted, de te nem, ez nekem nagyon rossz, én most elmegyek és soha többé nem beszéljünk! Soha, mert ha att mondjuk, hogy majd hónapok vagy évek múlva, az is csak reményt ad. Szóval, soha! Hát nem. Inkább letilt, nem elérhető, eltűnik mindenhonnan és megpróbálja magát megerőszakolni, hogy valahogy véget vessen a dolognak. jajjmár, tudom én, hogy sokszor az emberek megbeszélik, hát, jó lett volna, de nem lett, legyünk barátok… khm. bruhaha. VAGY egyszerűen túlgondoltad és a másik csak éli az életét, nem tartozik neked semmivel. Csak annyi történt, hogy nem ugyanazt a forgatókönyvet nézitek. Nem jelentkezik, mert nincs rád ideje, nem vagy fontos, nem vagy érdekes éppen. Nem kenyere az udvariaskodás. Te rajonghatsz, őt ez nem érdekli különösebben. (Na, ő biztosan rád fog kérdezni valamikor, hogy mizujs) VAGY ott van az a változat is, hogy elkezdődik valami. Olyan mintha… aztán olyan mint a semmise… aztán mintha… aztán mintha nem… érzelem, közöny, érdeklődés, elutasítás. Kommunikációs probléma. Van érdeklődés, van egy kialakuló szerelem, de valójába nem értik egymás reakcióit. Mert a szerelemtől a legtöbb ember nagyon fura lesz. Az elején mindenki tök ideges, meg meg akar felelni valami elképzelésnek, hogy mit is akar a másik, és akarja, hogy látszódjon, hogy kell a másik, de ne látszódjon annyira, hogy az dominanciavesztés legyen. Úgyhogy hülye viccek és alig értékelhető udvarlás keveréke lehet, ami megintcsak WTFet teremt. És aki kiszáll ebből az mit mondjon? Hiszen csak azt érzi, hogy ő ezt valahogy nem szeretné. De mit? A saját kényelmetlen érzéseit? Arról a másik mit tehet?

Na, szóval igazán abba gondoltam bele, pár ismerősöm mesélése alapján, hogy amikor valaki váratlanul eltűnik az éltünkből annak többféle oka lehet. Lehet, hogy mi magunk vagyunk a probléma gyökere (náha áldozatok, néha agresszorok vagyunk, sokszor magunk sem tudunk róla), lehet valami kommunikációs probléma, talán el se mondtuk, nem éreztettük, hogy ő fontos, nem sikerült érteni egymást, és persze lehet a másik menekülése. Sokszor biztos szar alak, aki a könnyebb utat választja, néha meg szegény ott görcsöl, aztán csak mennek a napok és végül nem tud már kijönni belőle, már csak az marad, hogy nem jelentkezik, mert napok vagy hetek után amikor végre rendbejött magával, már mit mondjon? Felnőni ilyen szar dolgokon keresztül lehet. Sajnos. :( Empátia, felelősségvállalás, és fejhajtás ennek a Sors nevű valaminek. Mielőtt bárki is félreértené amit írtam: Nem a te hibád, ha a másik eltűnik! Nem érdemelted meg, hogy fájdalmat okozzanak neked! Csak el akartam mesélni, hogy erre sincs egyetlen sablon, egyetlen egzakt magyarázat.

[miutanelment]

Éjszaka felriadtam

Nem igazán emlékszem arra, hogy mikor aludtam végig egy éjszakát. Nem csak azért, mert legalább két hete volt az utolsó ilyen alkalom, hanem a flepnim miatt sem. Ma éjjel valami leesett valahonnan a másik szobában és felriadtam. Úgy fél négy lehetett. Kiverte az álmot a szememből. Pont volt kihez szólni pár szót ilyenkor is az internetnek hála, aztán lassan csak visszaszenderedtem. De ez már nem volt rendes alvás, hanem az a zagyva, fura álmokkal teli, pihenéssel nem szolgáló fetrengés, amiből rendre fel-felébred az ember.

Ma, egy beszélgetés során megemlítette nekem valaki, hogy Caca egyes cselekedetei mintha kissé a nárcisztikus személyiségzavar tüneteit mutatnák. Mivel erről nem tudtam szinte semmit, ezért viszonylagos alapossággal, de a lehető leggyorsabban utánanéztem, mi az pontosan. Még egy tesztet is kitöltöttem az egyik egyesült államokban székelő mentálhigiénés szakoldal erre vonatkozó aloldalán. Annyira egybevág minden, hogy különösebb kétségek nélkül állíthatom, hogy Caca nárcisztikus személyiségzavarban szenved. Azokat a nagyon jellemző tüneteket, amiket ezen az oldalon olvastam, rendre kifejtettem a kapcsolatunk alatt itt vagy ott. Megfogalmaztam neki a beszélgetéseink folyamán, hogy mit gondolok arról, ami történik és ezeket most viszontolvastam ezen az oldalon. Csak akkoriban nem esett le, hogy ezeket gyűjtő néven nárcisztikus személyiségzavarnak hívják. Nem tudtam ugyanis, hogy pontosan mi az.

Bejelentkeztem egy pszichológushoz. Péntek reggel fogok vele beszélni. Nem a fent leírt felfedezés juttatott erre az elhatározásra, hanem az előző posztban leírtak, de azokon felül is éreztem, hogy valami nem jó. Még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi. De abban biztos voltam, hogy segítségre van szükségem, mert ez most egyedül nem fog olyan hatékonysággal menni, mint pl a válásom után. Mindenesetre az ő véleményét is ki fogom kérni alkalom adtán ezzel kapcsolatban.

Caca sok keresztet cipel. De sosem hittem volna, hogy az egész ebben az egy, nagy dologban olvad össze valamivé, amitől ő maga talán nem is látszik, csak ennek a sötét valaminek örvénye, ami körülveszi. Pedig azt gondolom, hogy ennek az érzelmi tornádónak a közepén egy olyan ember ül magányosan, elveszve, ijedten, akit nem volna szabad otthagyni. Viszont egy kicsit megnyugtatott ez az egész. Hiszen így gyakorlatilag minden, ami eddig talányként rezgett a gondolataim között, szépen helyet talált magának. Aztán egy kis munkával sikerült a fejemben ezt elrendezni. Olyan dolgokhoz kellett folyamodnom, amiket eddig még soha életemben nem csináltam. Amikor Caca hiánya újra elkezdte facsarni a szívemet, kicsit képzeletben megöleltem magamat, a balfaszt. Azt a szerencsétlen, naiv marhát, és amíg annak a kis baleknak épp szakadt meg a szíve, a fülébe súgtam, hogy "Nem tehet róla. Nem akart bántani. Te meg nem tudhattad, ne ostorozd magad, kérlek! Mostmár nem lesz baj."

Így sikerült nagy nehezen elaludni. Jöttek a mindenféle marhaságok. Hajók, filmrészletek, vizualizálódott gondolatok. Mivel mindig tudatomnál vagyok, amikor álmodom, még, ha épp nincs is kedvem "tevőlegesen" részt venni a dolgokban, csak figyeltem a katyvaszt. Moziztam. Ám ekkor, ahogy ott állok az álmomban, Caca odalép mellém és valamit elkezd hablatyolni a függönyökről és a tapétáról (egyik sincs a házban, ahol laktunk és ahol most én lakom), hogy koszos lesz és ki kell mosni. Az ütő majd megállt bennem, és rám nézett, befejezte a mondatot, majd bebújt az ágyba és mire én odaszaladtam, hogy megöleljem, a karjaimban köddé foszlott. Én hangtalanul beleüvöltöttem a nevét az álomba és felriadtam. Torkomat szorongatta a sírás. Most is, ahogy ezt írom. Ahogy felszakadtam az álmomból a tudatosságra, még éreztem, amint az az énem, aki képtelen továbblépni, akinek nemrég azt mondtam, hogy nem lesz baj, csendben visszahúzódik. Olyan falak mögé bújik, amik mögé nem ér el a nappal tiszta gondolatvilága és onnan zokog és halkan, de egyértelműen, kissé rekedtes hangon vádol: "Hazudtál!"

Ha ezt, amit most tudok, tudom két év előtt... simán belevágtam volna akkor is. Tudom, hogy egy ilyen ember képtelen a hétköznapi értelemben vett szerelemre. Tudom, hogy szélmalomharc így is, úgy is. De hátha adhattam volna neki valamiféle megnyugvást. Hátha képes lettem volna meggyőzni, hogy kérjen segítséget. Az, hogy egy olyan harcban buktam el, amiben esélyem sem volt talpon maradni, egy kis vigasszal és megnyugvással szolgál. De az önvád is felütötte a fejét, hogy miért nem tudtam én ezt? Ha éreztem, hogy itt nem csak depresszió és szorongás van az asztalon, akkor miért nem vettem a fáradtságot, hogy utánajárjak? Tudom, hogy ez nem az én tisztem lett volna, de akkor is. Azt is tudom, hogy egy valamire való párkapcsolat a mesebeli, legjobb esetben is csak sok év szenvedés, munka és saját magam szőnyeg alá söprése árán alakulhatott volna ki. De akkor is... azt hiszem, hogy az a tornádó közepén ülő elveszett, vékonyka kis ijedt alak megérdemelte volna azt, hogy megpróbáljam. Amikor nagy ritkán láttam homályosan Őt, és hallottam, ahogy vékony hangján segítségért kiált... nem tudtam... nem tudtam, hogy mi ez... ne haragudj... kérlek bocsáss meg... kinyújtottad a kezed, de nem tudtam megfogni, hogy kivezesselek onnan... bocsáss meg... bárcsak megpróbálhatnám mégegyszer...

[szasza-chan]

Amikor Shinjuku megtört engem

Azt hiszem péntek 31 (ami ha belegondolunk a 13 fordítottja) volt az a nap, amikor kicsit átértékeltem pár dolgot az utazással kapcsolatban és végérvényesen kidobtuk az ablakon az addigi napokra összeállított terveinket. Mert hát Akihabara második napjának kellett volna jönnie, de a nem túl fényesen végződött látogatás után úgy döntöttem, előre hozzuk Shibuya és Shinjuku meglátogatását.

A két városrész közel van egymáshoz, a Yamanote Line-on utazva csak két megálló választja el őket egymástól, Yoyogi és Harajuku szóval gondoltam biztos röhögve lesétáljuk ezt a távolságot. Gegec haverom is egy nap alatt letudta őket, szóval is nekünk is menni fog. Azonban valószínűleg ez volt az első nap, mikor feltettük magunkban a kérdést: hogy a rákba? Mármint, hogyan tudta megjárni őket egy nap alatt? Azon túl, hogy valószínűleg vonatozott, nem úgy, mint mi, hülyék.

Erre még visszatérek később.

Valószínűleg egy újabb átvirrasztott éjszaka után lassan ébredeztünk (vagyis anya ébredezett) és megindultunk Shibuya felé. Az volt a tervem, hogy elmegyünk Shibuyába, körülnézünk, átsétálunk Shinjukuba és úgy jövünk haza vonattal, mivel Shinjuku volt hozzánk közelebb... mondjuk igazából fordítva is működhetett volna, de mindegy XD

Shibuyába megérkezve azonnal szembesültünk újra és nem utoljára a “hol a francba kell kimenni?” problémával. Ahogy már írtam, vagy gyorsan kikeveredünk az állomásról, vagy kóválygunk az állomáson belül és megpróbáljuk kitalálni, hol a legmegfelelőbb kimenni. Mi ekkor is az előbbit választottunk, mint kb. az esetek 90%-ban és sikeresen kikerültünk... valahova. Ugye Shibuya egyik legfőbb látványossága valószínűleg a hűséges Hachiko szobra lehet, ami - mint utólag kiderült - közvetlenül az állomás kijáratánál van. Csak épp nem annál, ahol mi kimentünk. Ráadásul viszonylag sokat kellett mennünk, konkrétan átvágtunk az út fölött egy átjárón és egy viszonylag kihalt helyre értünk, szóval anya nem tétovázott sokan, gyorsan leállított egy lányt és a szobor holléte felől érdeklődött. Az iránymutatásával és az agyrém GPS segítségével elindultunk visszafele (mert szokás szerint ellenkező irányba indultunk el of course), majd a sarkot elérve át az úton balra és onnan tovább egyenesen, míg el nem érjük a szobrot.

Az első benyomásom tehát nem volt jó Shibuyáról, bár nem a mi hülyeségünk miatt, hanem mert az első dolog, amit láttam a feltúrt utak és a maga daruk voltak. Ezt követően kezdtem észrevenni, hogy szó szerint akárhova mentünk, mindenhol építkeztek, ami néha megnehezítette a fotózást és rontott a látképen. Viszont mikor végre elértük Shibuya szívét, máris szebb volt a lány fekvése.

Itt van Shibuya, Japán, sőt talán az egész világ legnagyobb és legforgalmasabb átkelője a Shibuya Crossing. Öt zebra egymás mellett, hogy minden irányba kényelmesen (már amennyire ekkora tömegben lehetséges) átkelhessenek az emberek az úton. Azon az oldalon, melyen ez a kép is készült (igen, végre saját termés) van a Hachiko szobor. Aki nem ismerné eme eb történetét, az először is szégyellje magát, másodszor Hachiko egy akita fajtájú kutya volt, aki minden nap hűségesen várta a munkából hazatérő gazdáját Shibuya állomása előtt. Ami igazán széppé és egyben tragikussá teszi a történetet, hogy Hachiko még a gazdája halála után is rendszeresen kijárt az állomásra és várta haza, persze mindhiába. Részben tiszteletére, de sokkal inkább a példamutató hűsége miatt emelték a szobrot Shibuyában, ahol oly hosszú ideig várta minden nap a gazdáját.

A szobor nem annyira nagy, mint vártam, de kutyabarát lelkem így is örült, hogy egy ilyen fantasztikus eb emlékhelyét meglátogathattam. Sajnos nem lehetett úgymond közel kerülni hozzá, mert természetesen rengetegen voltak körülötte, akik le akarták fényképezni. Viszont japán szokáshoz híven mindenki nagyon türelmes és rendes volt, mert sorban álltak egymás után és várták, hogy végre eljöjjön az ő idejük. Valószínűleg az is rásegített a rendszerre, hogy - akár magától, akár valami felsőbb vezetés tett róla - ott volt egy idős bácsi, aki önként és ingyen fotókat készített a turistákról a szoborral. elvette tőled a telefonod vagy a fényképezőgéped, csinált egy sorozatot rólad, majd egyet a barátodról/tesódról/szüleidről/stb. természetesen fekvő meg álló pozícióban is, megy egy sor csoportképet és mehettél az utadra. A képek minősége kicsit so-so, plusz anyám az elkészült fotók felén dumál, mert hát NEKI nem mindegy, hogy néz ki egy kép és folyamatosan mutogatott és beszélt a pasinak, ő hogyan képzeli el a képet, szóval már el kellett hallgattatnom, különben egy használható fotónk se lett volna XD Septiben én is csináltam egyet csak Hachikóról és mentünk tovább, mert mások is fényképezkedni akartak.

Shibuya elég rendesen eltartja magát Hachikóból, erre hamar rájöttem. Több másik szobrot is láttam róla (bár ezek nyilván már csak másolatok voltak, az egyiket konkrétan egy boltban találtuk), lehet cukorkát és egyéb édességet venni, melyeken az ő neve vagy pofija díszeleg és ahogy Wikipédiát elnézem egy minibusz is járja a kerületet, melyet Hachikóról neveztek el (most meg nem mondom, hogy láttunk-e ilyet, de valószínűleg igen).

Szóval a szobor után a hasunkra ütöttünk és átkeltünk a Shibuya Crossing-on és elindultunk valamerre. Igazából legtöbbször nem volt semmilyen tervem, csak menni akartam és látni, megtapasztalni és érezni a várost. Milyen boltok vannak itt? Milyen egy itteni utca berendezése? Van-e itt valami, ami máshol nincs és emiatt van valami különlegessége? Ilyesmik érdekeltek. Sajna viszont pár órát eltölteni akár Shibuyában, vagy bárhol máshol édeskevés, hogy igazán kiismerjünk egy városrészt. Így hát ki kellett hozni belőle a maximumot.

Éppen ezért sajnos abban sem voltam biztos, mit fotózzak és ez nem csak erre, hanem az összes többi helyre vonatkozott. Szóval néha csak lekaptam azt, amit egész helyesnek találtam, vagy szerepelt a körzet neve, lásd a fenti kép, melyen nagyon kis szépnek találtam a rózsaszín virágú fát, miközben a háttérben ott egy bazi nagy Labi (ami asszem valamilyen számítógépes bolt) Shibuya nevével rajta.

Néhány kisebb-nagyobb utcát bejárva, hogy ne tévedjünk el teljesen, elindultunk vissza az állomás felé, mert az legalább adott valamiféle kiindulópontot a továbbhaladáshoz. Így leltünk rá egy egész nagy bevásárlóközpont bejáratára.

Mint látható, elég művészi szoborcsoport (vagy mi) vezeti utunkat a bejárathoz. Viszont érdekes mód a Mark City-ről az maradt meg, hogy nincs benne olyan sok bolt. Vagy inkább nincsenek annyira összezsúfolva, mint nálunk? Továbbá az épület valószínűleg össze van kötve a metróval, mert az egyik szinten kiírások vezették a látogatókat a megfelelő járathoz. Mindegy, nem is ez a lényeg! Az izgalmak a föld alatt kezdődnek, ahol konkrétan egy modern piac volt.

Igazából ez a hely első ránézésre olyan kb. mint nálunk egy Tesco vagy Auchan, de tényleg inkább a piac a legmegfelelőbb kifejezés rá. Van fűszeres részleg, gyümölcsös részleg, halas részleg, tortás részleg stb. mindegyik több standdal és majdnem mindegyiket más és más vezeti, tőlük lehet vásárolni. Mindezt képzeljük el a föld alatt és sokkal modernebb környezetben. Kicsit ironikus belegondolni, hogy Shibuyából kb. ez a “piac” maradt meg a legjobban. Olyan hatalmas volt, hogy szerintem végig se jártuk az egészet, pedig volt aztán néznivaló. Azt hiszem egyértelműen a halellátmány volt az egyik, amitől lehidaltunk. Tudtuk, hogy a japánok nagyon halas népség és mindenféle tenger gyümölcseit fogyasztanak, de láttunk itt olyan állatokat, amikről fogalmunk sem volt, hogy léteznek vagy minimum ilyen állapotban nem volt szerencsénk még találkozni velük. Érdekes, ám bizarr élmény volt. Ennél sokkal kellemesebb volt az édességes részleg, ami... wáó! Komolyan, csak wáó XD Azt hisszük, az animékben látott fincsi és cuki torták túlzások? Hát nem! Olyan guszta és szép tortákat és sütiket lehetett itt látni, hogyha Shibuyában laknék, mindennap ide járnék és végigkóstolnám a kínálatot. Ami azt jelenti, hogy minimum fél évig tuti állandó vendég lennék XD

Eleinte azért rohangásztam egyik pulttól a másikig, mert nem bírtam a sütik látványával betelni. Aztán anyám dobta a bombát, hogy kóstoljunk meg kettőt és utána azért mert a futam, hogy hol és melyiket próbáljuk ki? Ez is finom, az is finom! Ó, de mindkettő epres, legyen valami változatosság, ó, de ez túl nagy adag, ez meg túl kicsi! OMG MIT CSINÁLJAK?

Szóval a végén egy epres és egy (azt hiszem) dinnyés mellett döntöttünk. És rohadt finomak voltak! T_T Én nagyon nem vagyok epres ember, de ez olyan finom volt, hogy kezdtem megérteni, Japánban miért vannak beleszerelmesedve az emberek az eperbe - persze azon túl, hogy cukin néz ki maga a gyümölcs. Szerencsére nem kellett hazáig cipelnünk, csak el kellett menni egy kiépített kis talpon állóhoz és ott megehetted (bár így is úgy becsomagolták, mintha a világ másik végére vinnék és be akarnák biztosítani, nehogy baja essen a sütinek. a japánok alaposak!)

Lassan idejét láttam elindulni Shinjuku felé. Mivel a a Mark City-n belül kóvályogva ismét a Hachiko szobornál kötöttünk ki, ismét átmentünk a Shibuya Crossing-on és ezúttal egy másik utcán haladva indultunk Shinjuku irányába. Ironikus módon ekkor találtuk meg a forgalmasabb utcát, ami több látnivalót és érdekességet is tartogatott. Pl. apróság, de itt futottunk bele egy Disney boltba is, amibe ugyan benéztünk kíváncsiságból, de Disneyland felhozatalához képest elég szánalmas mennyiség állt a vásárlók rendelkezésére (uff, ez elég beképzeltnek hangzott... de ettől még tény XD)

Egy darabig még a forgalomban és az embertömegben mentünk, majd hirtelen egyre kihaltabb lett körülöttünk minden. Mondtam már, hogy ijesztően gyorsan tud a tömeg és a “néma csend és hullaszag” állapot váltakozni Tokióban? Akkor most mondom. Nyilván azért, mert kezdtük elhagyni Shibuya központját és inkább az autóutak területére értünk, ahol kevés embert találtunk, mert mindenki inkább vonattal közlekedett. Nézegettem közben a telefonom és asszem egy órás sétát írt Shinjukuig, amit nem éreztem olyan hú de nagynak, de ez a nap ismételten egy ingyen lecke volt az élettől, hogy nem éri meg megnehezíteni a saját dolgom, ne legyek mindig zsugori és ne higgyek a GPS-nek, mert ami nála 20 perc, azt mi kétszer vagy háromszor annyi idő alatt fogjuk megtenni ilyen-olyan okokból.

A térképen láttam, hogy útba fog esni a Yoyogi park, ami szintén listás volt nekünk, de asszem itt már úgy voltam vele, hogy majd azt máskor nézzük meg, előbb jöjjön SHinjuku. Ehhez képest akarva-akaratlanul is ott lyukadtunk ki. Mondjuk először egy sokkal kisebb parkot hittem a Yoyoginak, ami mellett elmentünk, de végül anyám lustaságának hála mégis a jó helyre mentünk. Ugyanis Shinjuku felé az egyik úton nem lehetett máshogy átmenni, csak ilyen út felett átvezető átkelőn, ami anya nem akart használni, mert utál lépcsőzni. Szóval először elkezdtünk zebrát keresni, aminek nyoma se volt, szóval előtört belőle a pesti magyar és szépen átrohant az úton, én meg más választás híján mentem vele. Erre bumm, Yoyogi Park! Szó szerint a(z egyik) bejárata előtt kötöttünk ki. Ha már ott voltunk, bementünk körülnézni.

Ismételten rohadt forró napunk volt, és mit ad isten, ahogy a császári palota kertje, úgy ez sincs teljesen elárasztva fákkal... vagy legalábbis nem ez a része. Leültünk egy padra és ott ücsörögtünk egy darabig, mielőtt továbbálltunk volna. Sajnos a park ezen részén nem találtunk olyan hú de sok néznivalót, ugyanis meglepően kopárnak bizonyult. Szinte alig volt füves rész, a látogatók inkább a porba lehelyezett takarókon feküdtek. Vajon a nap irtotta ki a füvet, vagy alapból ilyen? Minden esetre nem találtuk annyira szépnek. Amit meg nézegetni lehetett volna (pl. itt is volt tavacska, vagy gyönyörű, rózsaszín virágú fák), azoktól a meleg fosztott meg, mert képtelenség volt meglenni a napon és mint mondta, a fák itt sem nyújtottak mindenhol menedéket. Még ami érdekes, hogy valószínűleg szemtanúi voltunk egy videoklip forgatásának, mert kb. egy tucat iskolai egyenruhába öltözött lány ugrabugrát a füvön, körülöttük 1-2 kamera meg ilyen vászon, amivel a fényt irányították rájuk. Nem tudom, hogy egy amatőr csapat lehetett, vagy profik, de ilyet is láttunk. Aztán voltak lelkes sportolók (a park egy szakaszán van bicikliút), lazulni vágyó emberek, kutyások ó igen, kutyafuttató is akadt) meg 1-2 homeless, min pl. kedves padszomszédunk.

(újfent egyértelműen nem az én képem, de talán látszódik, mit értek kopár alatt)

Az idő telt, Shinjuku meg egy fél köpéssel lett közelebb hozzánk, szóval mentünk tovább, bár előbb azt kellett kitalálnunk, merre lehet kijutni a parkból. Vaktában átvágtattunk árkon-bokron, próbáltunk a kihelyezett térképek alapján tájékozódni és úgy jutottunk el a biciklisekhez, mert ők elég közel voltak az egyik kijárathoz, csak épp nem leltük. Itt van a Meiji szentély is, de ahhoz már végképp nem volt kapacitásom, úgyhogy kihagytuk (bár az ég így se engedett el minket, hogy ne lássuk, mert kb. egy hét múlva tök véletlenül mégis kilyukadtunk ott, de ez másik történet)

Nehézkesen, sok-sok lépcsőt megmászva lefelé kijutottunk a Yoyogi parkból és rögtön elkaptunk egy lányt, hogy mely irányba kell Shinjuku felé menni. Szegény először zavartan Shibuya felé mutatott, ami furcsa volt, mert a GPS (nyilván) az ellenkező irányt mutatta, aztán szerencsére észrevette és így mehettünk tovább. Idővel megint belefutottunk egy olyan átkelőbe, mint a Yoyogi parktól nem messze, amit anyám továbbra se akart megmászni, szóval megmakacsolta magát és leállított még egy járókelőt - ezúttal egy fiatal srácot - hogy biztos jó irányba megyünk-e és mindenképp muszáj-e átmenni az úton. A srác kicsit nevetett, mikor közöltük vele, hogy gyalog akarunk Shinjukuig eljutni, mert hát messze van! Mondjuk a japánoknál elég relatív a messze, mert nekik egy 20 perces séta is az. Valamint furcsa, mennyire nem ismerik páran a várost, annyira hozzá vannak szokva a vonathoz, hogy maguktól egy-egy nagyobb terület között mintha nem tudnának eltájékozódni.

Szóval mentünk és mentünk és mentünk. Nem túl izgi, szóval ugorjunk oda, hogy nagy nehezen elértük idővel Shinjukut. Viszont ekkorra már jó ideje egy új probléma került elő: fájt a hátam és a lábam a sok sétától. Gondolom anya lába is sajgott már, csak ő nem annyira panaszkodós, mint én, szóval inkább a saját nyűgöm maradt meg. Így hiába értük el Shinjukut, igazából fogalmunk sem volt, hol vagyunk, mely részén és hova kéne mennünk. Vagyis de, anya kíváncsi volt a szamuráj múzeumra, csak nem tudtuk az hol van. Hogy még rosszabb legyen, a helyiek, akiket megkérdeztünk, szintén nem tudták. Úgyhogy mentünk valameddig a GPS-t követve, míg el nem jött a pillanat, hogy feladtuk.

Meleg volt, fáradtak voltunk, nem tudtuk hol vagyunk és kezdett “késő” lenni. Nem ilyen “úristen, mindjárt éjfél” késő, még csak nem is “lassan besötétedik” késő, hanem a“nincs már elég idő, hogy bármi értelmeset csináljunk”-féle késő. Szóval Shinjuku alaposabb kivizsgálását elnapoltam és az aznapra tervezett utolsó programomat akartam még megejteni, amire úgy véltem van időnk még: a Nitro+Chiral kávézót.

De először el kellett verekednünk magunkat a legközelebbi nagy metróállomáshoz, ahova ismételten 2-3 ember kifaggatása vezetett el. Spoiler veszély. a Shinjuku Station k*rva nagy. Még kétszer fordultunk meg itt és egy alkalommal se sikerült azt a bejáratot megtalálnunk, ahol ezen a napon bementünk. Mondjuk nem baj, mert mint kiderült, sehogyan se volt jó nekünk az a ki/bejárat, de ezzel csak azt akartam mondani, hogy rengeteg helyen lehet bemenni és kijönni a Shinjuku Station-ből és tényleg könnyen el lehet tévedni benne.

A kávézó Ikebukuróban volt az animés negyedben, szóval gondoltam ott már voltunk, röhögve megtaláljuk. Ja, vagy nem! Mert ismét: nem mindegy, melyik kijáraton mész ki! Igen, ez annyira egyértelműnek tűnik, de közben annyira nehéz betartani, mert hihetetlen fejetlenség van “odalent”. Ekkor még nagyon tapasztalatlanok voltunk + ugye első nap gyalog közelítettük meg Ikebukurót, szóval fogalmunk sem volt róla, hogy néz ki az állomása. (segítek: ha az animés negyedet akarja bárki megkeresni, akkor a KELETI kijáratot kell keresni. szóval keleti, east, 東 stb.!!!)

Ekkor még erről fogalmunk sem volt, úgyhogy totál rossz helyen jöttünk ki. Megkérdeztük egy étteremnek szórólapozó srácot, hogy merre kell menni, de pár perc után ismét feladtuk. Már elég nyűgös voltam és teljesen lemerült a telefonom, szóval szinte esélytelennek tűnt megtalálni a kávézót. Visszafele összefutottunk megint a sráccal, akit biztos meglepett, hogy megint lát minket, de valahogy anya próbálta elmutogatni neki, hogy telefon híján nem tudunk tovább menni.

Újabb napolás jött én meg ismét csalódott lettem. Ezúttal nem azért, amit a város adott, vagy nem adott, hanem magamra voltam mérges, hogy ennyi időt elfecséreltünk, csak mert sajnáltam a pénzt a metróra és mindenképp két lábon akartam felfedezni a várost. Szóval ezután döntöttük el, hogy sajna nem lehet a jegyen spórolni, mert ugyan drágább így, de nem fárasztjuk le magunkat teljesen és nem fecsérelünk el csomó időt a céltalan járkálásra. Ez volt a tanulópénz, a következő napokban okosabban közlekedtünk és úgy máris sokkal jobb és élvezetesebb volt a város felfedezése.

Nagyon korán hazaértünk, szerintem bőven 8 óra előtt, de nem is volt baj. Kb. két napja nem aludtam, másnap viszont szombat volt, azaz Banana Fish nap és nagyon korán ki kellett érnünk, szóval muszáj volt kialudnom magam. Letudtam az esti beszélgetést apával és szinte rögtön utána bealudtam. Pár óra múlva megint felébredtem és sajna nagyon nehezen aludtam vissza.

Nem tudom, mi volt velem itt az első pár napban alvás szempontjából. Komolyan kezdtem megijedni, hogy valami bajom van, mert ráadásul napközben nem is éreztem magam fáradtnak. Kedden, mikor megérkeztünk, gond nélkül elaludtam, de szerdán virrasztottam. Mondjuk akkor bődületesen meleg volt és még a légkondit se sikerült kitapasztalnunk, hogyan működik, szóval az tutira ébren tartott. Csütörtökön viszont már sikerült beizzítani a légkondit, én mégsem bírtam elaludni. Pedig ekkor szerintem direkt mondtam jucuky-nak, hogy ma megpróbálok aludni (miután előző este meg két fronton is folytattuk a beszélgetést Twitteren XD), erre csak forgolódtam. De végül szerencsére pénteken gond nélkül elaludtam, még ha később ugyanúgy hamar ki is ment az álom a szememből. Szombat után viszont nem volt már gond. Lehet Ash tartott ennyire izgalomban? ;)

A végére meg csak egy újabb kép a Shibuya Crossing-ról, melyet a Mark City ablakából készítettem, hátha innen jobban látszódik az utca. A kép jobb oldaláról - ahol az a sok ember van -, indultunk, azon a téren van a Hachiko szobor. Onnan átmentünk a középső zebrán a Tsutaya felé és annak az épületnek a bal oldali utcáját fedeztük fel először és azon az útvonalon kalingyászva leltük meg a Mark city bejáratát. Mikor Shinjuku felé mentünk, ugyanennek az épületnek a jobb oldalán indultunk el.

[istenhoztanightvaleben]

31. rész – Pislogó fény a hegytetőn

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni, a “Direct download” feliratú linken.]

A mi Istenünk hatalmas isten. Sokkal jobb, mint a Desert Bluffsiak nevetséges istene.

Isten hozta Night Vale-ben!

Hallgatók, van egy pislogó fény a hegytetőn. Vörös. A pislogó fények mindig vörösek.

A meredek hegyoldal sziklái és rései közt bújik meg. Mindenki látja. Semmi értelme letagadni. A Városi Tanács azért megpróbálta. „Neem.” – mondták. – „Pislogó fény? Lássuk csak… pislogó fény… Nem, egyáltalán nem cseng ismerősen.”

De aztán megszólalt egy csengő. Így jelzi a Night Vale láthatatlan óratornyában élő őrszem, hogy látott valamit. És mindannyian láttuk. Egy pislogó fény volt az, fent a hegytetőn.

„Na mindegy!” – szólt a Tanács, lassan, egyesével hátrálva vissza a Városházába egy ablakon keresztül. – „Na mindegy! Azért egy próbát megért.”

Mit jelenthet ez a fény? Ki merné kinyomozni? Vajon a végzetünk hírnöke? Drága Hallgatók, ki tudja? Senki.

További fejlemények valószínűleg később. Egyelőre csak ennyi. Csak egy pislogó fény – vörös – a hegytetőn.

Harrison Kip, a Night Vale-i Főiskola archeológiai tanszékének adjunktusa bejelentette, hogy háromrészes sorozatot készít a Night Vale-i Közösségi Televíziónak, hogy megvédje szélsőséges nézeteit, melyek szerint a piramisokat és más ősi építményeket valójában emberi lények, és nem jóságos ősi idegenek építették.

Harrison több évtized egyértelmű bizonyítékai ellenére is bizonygatja,  „Lehetséges, hogy ezeket a történelmi csodákat matematika és rabszolgamunka segítségével hozták létre.” Ezután még kifejtette (ordibálva, mint valami őrült), hogy a földművelést valószínűleg nem a Marson találták fel, az ember pedig természetes szelekció útján fejlődött, nem pedig idegen DNS-ből tenyésztették ki.

Megkerestük a Night Vale-i Főiskola rektorát, Sarah Sultant (aki egy sima, öklömnyi folyami kavics), hogy megkérdezzük, mi a véleménye a tantestület egy tagja által hangoztatott radikális nézetekről. Sarah nem kommentálta a történteket, mivel (lévén egy sima, öklömnyi folyami kavics) nem tud beszélni. Írni viszont tud, és azt írta „Nem nyilatkozom”, majd egy rendkívül sértő karikatúrát rajzolt az Önök szerény riporteréről - ami bántó volt, és teljességgel szükségtelen.

Hallgatók, van itt valami furcsa.

Tudom, Önök nem látják, de itt ül velem a stúdióban, és egészen biztosan valami, és egészen biztosan furcsa. Nem igazán tudom hogy került ide, de hát azt sem igazán tudom, hogy én hogy kerültem ide. Az okság bonyolult és zavaros dolog.

Még nem próbáltam hozzáérni. Most megpróbálom.

Ó!

Azt hiszem, szereti, ha hozzáérnek, mert elkezdett vibrálni, és felém nyújtózni, de… lehet, hogy csak így fejezi ki a dühét, vagy ha szörnyű fizikai fájdalmat érez. Ha valami ennyire fura, jobb ha az ember nem feltételezi, hogy bármit is ért vele kapcsolatban.

Lehet, hogy bomba?

Lehet, hogy azon tárgyak egyike, amik nem bombák?

Lehet, hogy csak valamilyen kutya?

Nem tudjuk. És soha nem is fogjuk megtudni. És soha meg se fogjuk próbálni megtudni. A tudatlanság talán nem áldás, de az biztos, hogy kevesebb munkával jár.

Szóval, mindenféle új információ vagy tanulság nélkül megismétlem, amit az előbb mondtam, miközben felé intek Önök számára láthatatlan kezemmel.

Hallgatók, van itt valami furcsa.

Folytatjuk korábbi tudósításunkat a pislogó fényről a hegytetőn.

Mint sokan jelezték, korábbi tudósításunk természeténél fogva feltételezi egy hegy létezését – ami meglepő, mivel tágas, sivatagos síkságban élünk. De igen, van egy hegy. Kezdjük innen.

Most már van egy hegy, ami a hordalékos ártérből emelkedik ki. Sziklából, magasságból, és áhítatból van. A csúcsa magasabban van, mint én most, de alacsonyabban, mint az űr.

Larry Leroy a város széléről azt mondta, egész biztosan egy hegy az. „Ez bizony egy hegy, vagy sose láttam még hegyet! Bár igaz, még sose láttam. De szerintem ilyennek kell lenniük. A hegyek ilyenek, ugye?”

Madeline LaFleur, a Night Vale-i Turisztikai Tanács elnöke azt nyilatkozta: „Remek, most nyomtathatjuk újra azokat a brosúrákat!” – majd sokkal többször kortyolt a kávéjából, mint amennyiszer ennyi idő alatt szükséges lett volna. Mert a kortyolás gyakoriságának ura volt, de a saját életének nem.

John Peters – tudják a farmer? Felőle már jó ideje nem hallottunk. Ha valaki tudja, hová lett, vagy tud bármit a pislogó fényről a hegytetőn, vagy a sáros síkság fölé tornyosuló hegyről a város szélén, kérjük, telefonáljanak be az állomásra, és eresszék ki az információt a szájukból!

Közszolgálati tevékenységünk részeként a Night Vale-i Közösségi Rádión következőnek egy rövid nyilatkozatot hallhatnak egyik polgármester-jelöltünktől. A most következő az Arctalan Idős Hölgyé, aki titokban az otthonodban él.

[Arctalan Idős Hölgy]: Az összes könyvedet kicseréltem. A borítójuk ugyanaz, de a tartalmuk megváltozott. Szerintem nem olvasol eleget, de nem ezért csináltam. Vannak könyvek, amikben minden egyes szót megváltoztattam, másokban csak egyetlen vesszőt egyetlen oldalon. Ez egy metafora, de nem vagyok biztos a jelentésében. Ez is egy metafora.

Mind azok vagyunk.

A politikai rendszerünk túl bonyolulttá vált. Én nem vagyok bonyolult. Én csak egy kedves idős hölgy vagyok, aki az otthonodban él. Most is a kezedet fogom.

Nem, nem azt.

Nem, nem is azt.

Ne hidd, hogy jobb vagy nálam, csak mert neked van arcod, nekem meg nincs! Az összes könyved ki lett cserélve, te pedig észre sem vetted. Szóval akkor most ki az irdatlan sötét erdőben eltévedt gyermek ebben a mesében?

Mindenesetre remélem, rám szavazol. Az egyik könyvedben le van írva az életem története, ha esetleg többet szeretnél tudni a hátteremről.

Nem, nem abban.

Nem, nem is abban.

Rá fogsz ismerni, mert az én életem története pont olyan, mint a tiéd – zűrzavarral és kiabálással kezdődik, és egy üres szobával meg egy teendőlistával végződik.

Ja, és Hiram McDaniels kukoricalobbistákkal e-mailezik, akik be akarnak furakodni a mi képzeletbeli kukorica-piacunkra.

Hiram: Árt a közösségünknek, árt az érdekeinknek, konkrétan egy ötfejű sárkány.

Szavazz a jelöltre, akiben megbízhatsz! Szavazz az Arctalan Idős Hölgyre, aki titokban az otthonodban él!

[Cecil]: Most pedig egy üzenet a szponzorainktól:

A mai műsort lehet, hogy a bizonytalanság támogatta.

Most pedig térjünk vissza műsorunkhoz!

Ahaa! Nagyon szemfüles hallgatóink vannak! Sokan Önök közül szóvá tették, hogy a mai nap furcsasága nem ér véget a pislogó fénnyel a hegytetőn, sem magával a heggyel, hiszen ott van még az a tágas, mocsaras síkság is, amiből a hegy kiemelkedik. Szóval igen, be kell számolnunk róla, hogy egy hatalmas, csontokkal megszórt ártér veszi körül városunkat. Nedves foltjai halványan felvillannak, amikor kigyullad a pislogó fény. Éjszaka, amikor minden távolság a sötétbe vész, úgy látszik mintha maga a világegyetem villanna fel vörösen, majd tűnne el. Vörös – majd semmi.

A sár hullámzik a közeledő maszkos hadsereg lába alatt, és ez érdekes alakzatokba torzítja a tükröződéseket.

Carlos azt mondja, szívesen tanulmányozná a jelenséget, de már megígérte egy bizonyos valakinek, hogy ma este vacsorát főz, és meg kell tanulnia, hogy ne mindig a tudomány legyen a legfontosabb. Erre szerettei segítségével döbbent rá.

Pamela Winchell polgármester asszony az égre emelte, és a hegy meg a tetején pislogó fény felé tartotta hivatalos polgármesteri vérkövét. Az ártéren állt, azon a most már létező ártéren, amiről már korábban említést kellett volna tennünk.

Más: egy drapp kabátos, szarvasbőr bőröndös férfit láttak egy lezárt metróbejárat előtt szórólapokat osztogatni, melyekben a tömegközlekedés előnyeit ecsetelik, és arra buzdítják városunk polgárait, hogy követeljék a metró mielőbbi újraindítását.

„A tömegközlekedés a forgalom ellentéte!” – írja állítólag a szórólap, illetve: „Metró? Inkább juhú!” Néhányak szerint a szórólap azt is írja: „Keljen át a világ középpontján, azon a titkos, eltemetett ponton! Ott van az otthonom. Segítsen hazajutnom! Korán érkezni már késő, de pontosnak lenni talán még nem az.”

Mi itt az állomáson nem erősíthetjük meg mindezt, mivel azok, akik elfogadtak egy szórólapot, hamarosan arra eszméltek, hogy az eltűnt a kezükből, és alig tudják felidézni találkozásukat a férfival, és ha jobban belegondolnak, amit láttak, voltaképpen csak por és hőség felhője volt – távoli és megfejthetetlen – akár egy ország, ahová életükben sosem jutnak el. Akár egy halványodó álombéli tájkép. Puszta fikció.

Puszta fikció.

Na jó, most már sikerülni fog. Túlságosan elvesztünk a részletekben, és ezt elismerjük. Ahogyan sokan Önök közül is szóvá tették, sokkal kevesebb időt kellett volna szentelnünk a pislogó fénynek, és sokkal többet a közeledő maszkos hadseregről szóló résznek.

Szóval egy hatalmas maszkos hadsereg közelít felénk a csontokkal borított síkságon át. Nem tudunk róluk semmi konkrétat, csak hogy messziről kicsinek tűnnek, és ahogy közelednek, úgy néznek ki, mintha egyre nagyobbra nőnének. Márpedig közelednek.

Lehet, hogy tényleg nőnek is. Már elég nagyok.

A pislogó fény a hegytetőn nem változtatott a ritmusán. Valami morgó hangot hallani, de mintha nem élőlénytől származna. Mintha szél fújna át egy kanyonon, csak valahogy morgósabb.

Hölgyeim és Uraim, íme amit tudunk:

Van egy pislogó fény a hegytetőn.

Van egy hegy az ártéri síkságon.

Van egy ártéri síkság a k��zelgő hadsereg lába alatt.

Van egy közelgő hadsereg tőlünk úgy pár órányi menetelésre.

Azt hiszem, most már nem hagytunk ki semmit.

Ha van otthonuk, azt javaslom, meneküljenek belőle. Ha vannak barátaik, azt javaslom, figyelmeztessék őket. Ha vannak gyermekeik… nem tudták, milyen veszélyes és kiszámíthatatlan a világ, amikor egy apró, védtelen emberi lényt hoztak létre benne?

És akárcsak Madeline LaFleur, a Night Vale-i Turisztikai Tanács feje, én is a kezembe veszem életem egyetlen részét, ami még az irányításom alatt áll. Menjünk hát (és remélem, vissza is térünk), vessünk egy pillantást az időjárásra!

Nos, visszatértünk. Itt vagyunk, az időjárás után.

Carlos végre vetett egy pillantást a helyzetre: a pislogó fényre a hegytetőn, meg mindenre, ami vele jött. Rettentő megszálló hadsereg, satöbbi.

„Ja, az?” – kérdezte egy spatulával mutogatva, amit az imént még főzéshez használt. – „Az csak egy délibáb. Már láttam ilyet máskor is. Amikor a felhők bizonyos szögben állnak, és olyan a hőmérséklet, amilyen, néha lehet látni ilyen pislogó fényes-hegyes-árteres-maszkos-hadsereges délibábot. Hű, ez elég élénk! Egy-két óra és eltűnik.”

És el is tűnt. Teljesen eltűnt! Vagyis a hegy meg a pislogó fény meg az ártér eltűntek. A maszkos hadseregről kiderült, hogy teljesen valódi, de nem azért jöttek, hogy megtámadjanak minket, csak átutazóban voltak, hogy megtámadjanak valaki mást. És hála nekik, a helyi üzletek ma egész jó forgalmat bonyolítottak. Néhányan még busztúrára is elmentek a Radon Kanyonba.

Madeline LaFleur egyszerre volt megkönnyebbült és elégedett. „Megkönnyebbültem.” – mondta. – „És elégedett is vagyok.” De még mindig túl sűrűn kortyolt a kávéjából. Kontrollvesztettségének érzése talán valamilyen személyes problémából fakadt, nem pedig az elképzelt, közelgő végzetből. Talán stresszes, mert mondjuk nem sikerül elérnie saját maga által kitűzött életcéljait. Vagy talán egy kapcsolat miatt van, ami nem olyan lett, mint amilyennek előtte elképzelte.

De ki tudja? Senki. Soha senki nem tudott még semmit. Nem igazán.

Mégis, mindezek ellenére elérkeztünk egy újabb véghez. Úgy értünk ide, ahogy mindig: vakon, tudatlanul, tapogatózva… Engem megnyugtat ez az állandóság.

Nincs pislogó fény a hegytetőn. Nincs ártér fölé tornyosuló hegy. Nincs mocsaras síkság a megszálló hadsereg lába alatt.

Megszálló hadsereg volt, de már elmentek.

Mi maradt nekünk? Nos, mi marad nekünk mindig?

Night Vale. A mi kis városunk. A mi kis városkánk, a mi Night Vale-ünk. Büszke. Sértetlen. Létező.

Maradjanak velünk a világegyetem kihangosított háttérzajára – élő színkommentárral.

Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: Vesd a kezed az ég felé! Most a karodat! Válaszd le a végtagjaidat és dobáld őket az ég felé! Ez remélhetőleg jóllakatja a madarakat, és elmennek.

Megjegyzés: Az Arctalan Idős Hölgy hangja Mara Wilson.

[vanegyjosztorim]

190215 - Csak egy buszmegálló és látogatói

A buszmegállók kezdenek egyre elkeserítőbb hellyé válni. Mindig, amikor megérkezem egy buszmegállóba, igazából hulla fáradt és lusta vagyok. Másra sem vágyom, csakhogy felszálljak a buszra, csendben hazamenjek és ledőljek, pihenjek, kikapcsoljak. Semmi másra nem szeretném használni azt a szerencsétlen helyet, csak megvárni ott a hazaszállító eszközömet.

Viszont mostanában a buszmegállók adják a legtöbb inspirációt, pontosabban azok a dolgok, amik egy buszmegállóban képesek lejátszódni. Sajnos nem pont a legszebb gondolatok születnek meg ezeken a helyeken.

Az első történetem talán egy hete játszódott le, amikor éppen várakoztam a buszomra az egyik buszmegállóban. Pont munkából mentem haza. Fáradtan, éhesen, már akkor minden bajom volt.  A megállóba érve legalább abba a hitbe ringathattam magam, hogy a buszon nem lesznek sokan, mivel a megállóban is egyedül töltöttem jó pár percet.

Azonban ekkor csatlakozott hozzám két alak. Mondanám, hogy úriemberek, viszont akkor hazudnék. Most jöjjön a csavar, hogy miért nem nevezném őket így:

Igazából a buszmegállóban lévő ülés egyik szélénél támaszkodtam. Nem mondom, hogy leültem, mert februárban az egyenlő lenne egy felfázással, megfázással és mások elborzadó tekintetével, hogy képes vagyok nő létemre ilyet tenni, de fáradt és erőtlen voltam, szóval nekidőltem. A  két személy a másik oldalon foglalta el a helyét. Igazából beszélgettek, amikor megérkeztek és előtte is hallottam a hangjukat. Egyáltalán nem tartottam furcsának a dolgot, két iskolás éppen megy haza és várja a buszt. Normális.

Amikor elhelyezkedtek, elhallgattak. Majd az egyik egy csodálatosan undorítót köpött a buszmegálló kellős közepére. Az első gondolatom ami szöget vert a fejemben az volt, hogy legalább menne el a buszmegálló mellé ha rájön a késztetés, hogy undorítóan viselkedjen, vagy vegyen elő egy zsebkendőt, de ne itt az orrom előtt jusson eszébe. Főleg ne oda, ahol mások általában várakoznak. De nem idegesítettem magam tovább, inkább az elhaladó autókra tereltem a figyelmem. Ekkor hallottam még egy köpést. Már akkor kezdtem kicsit kiborulni ettől, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Ha kell hát kell, ha nem annyira intelligens, hogy ezt ne itt csinálja, hát nem. Viszont amikor az első kettőt több is követte, kicsit elgondolkoztam.

Ezek ketten rákezdtek a buszmegállóban versenyt köpködni. Nem tudom, mi lehetett a cél. Kinek milyen messze sikerül, kinek mennyire undorító…? Nem is akarok belegondolni. Ekkor már elég szúrós szemmel néztem rájuk, hogy mégis miért jó ez nekik? Esetleg köpőcsészét ne adjak, ha már úgyis elkezdek ősember szintre visszavedleni az értelmi szintjükkel? Vagy ez valami területmegjelölés lenne, mint a kutyáknál? Bár sajnos a kutyák intelligensek, az az ember pedig, aki ilyet csinál nem különösebben nevezhető annak.

A harmincvalahanyadik után azért azt is megkérdőjeleztem, hogy ezeket tényleg beszélni hallottam. Lehet, hogy csak morogtak valamit egymásnak és nem is képesek értelmes szavakkal, mondatokkal kommunikálni. Vagy a köpésekkel kommunikálnak. Lényeg a lényeg, undorító volt.

Aztán a buszmegálló előtt elsétált egy nő. Az egyik srác majdnem sikeresen telibe találta a cipőjét. Amikor megállt és ránézett felvont szemöldökkel, hogy “mégis mit csinálsz gyerek”, a két srác csak nevetett és megjegyezték, hogy nem kellene az útban lenni, akkor nem történne ilyesmi. Az útban? Mégis milyen útban? Annak, ami a szájukból kijön, na annak nem kellene senki útját keresztezni. Méghogy útban.

Az első, ami itt eszembe jutott,  hogy ha ezeknek az embereknek megjegyzem, hogy undorító amit csinálnak és igazán magukra szedhetnének egy kis jó modort és tiszteletet, akkor fel vannak háborodva, hogy milyen jogon szólom le őket. Kaptam volna rögtön, hogy én sem vagyok jobb, ne szóljak bele az ő dolgukba stb. Még az is lehet, hogy kaptam volna egy jópofa monoklit is a szemem alá ajándékba.

Ha viszont ugyanezt én csinálom meg velük, hogy például majdnem ráköpök valamelyik cipőjére, szintén én vagyok az undorító állat, és megint csak kapok kettőt a fejemre. Úgy láttam, a hölgy is hasonló véleményen volt, mivel inkább nem erőltette a kölykök megnevelését.

Kérdem én:  miért kell ennyire alpári, undorító, elcseszett módon viselkedni, amikor elméletileg az emberi lény egy intelligens faj? Lehet, hogy azoknál, akik ilyen kulturáltan viselkednek, a koponyacsont és egyéb tartozékok már csak salátát védenek de akkor is! Egy minimális tiszteletet, egy kis jó modort sem lehet tanúsítani más emberek iránt? Muszáj mindenkinek tudni arról, hogy valami nincs rendben a toronyban? Legalább ne mutatnák meg, hogy mennyire jó nevelésben részesültek.

A másik történetem szintén ebben a buszmegállóban játszódott (“szeretem” ezt a buszmegállót, mindig történik valami érdekes). Úgyszintén a buszra vártam és ismételten a padot támasztottam. Viszont akkor nem voltam egyedül, ugyanis mellettem helyet foglalt egy hölgy, illetve a buszmegálló mellett egy-két méterrel odébb egy asszony várakozott a buszra.

Ebben nem lenne semmi furcsa, három ember várja, hogy végre hazajusson. A forgalom gyér volt, alig haladt el autó az úton, azt is hallottam, hogyha valaki levegőt vett. De erről az a bizonyos asszony nem igazán vett tudomást. Ugyanis!

Ebbe a szép, csendes környezetebe belehasított valami igazán fülsértő hang, a megálló mellől. Egy fing. Egy hangos, meghökkentő fing.  Nem, nem viccelek! Nem tudom, mi késztette erre, de a buszmegálló mellett álló asszony úgy gondolta, elenged egy galambot.  Lehet, hogy elgondolkozott az élet értelméről és teljesen megfeledkezett magáról, vagy zavarta a csend. Az is lehet, hogy már úgy volt vele, hogyha elég erősen koncentrál a galamb mellé sikerül összehoznia egy hangtompítót is. De annyi biztos, hogy nem igen zavartatta magát.

A hölgy, aki mellettem ült, döbbentem nézett rám. Tekintetéből ki lehetett olvasni, ő sem hiszi el, hogy ez tényleg megtörtént. Gondolom, az én arcomra is hasonló kifejezés ült ki. Esélyünk sem volt felocsúdni, ugyanis megérkezett a busz, és mint kiderült, mind a hárman ugyanazon  a buszon fogunk utazni. Megvártuk, amíg a trombitásunk felszáll a buszra, természetesen tisztes távolságot tartva követtük és eszünkben sem volt a busz ugyanazon részét megosztani vele. Döbbenetünkben szerintem azt sem figyeltük, mégis milyen buszra szállunk fel.

Az egyetlen gondolat, ami megfogalmazódott bennem, amíg az ajtó becsukódott mögöttem és a busz elindult, hogy legalább kint engedte el, mert nem tudom mit csináltam volna, ha ugyanez a levegőtlen buszon történik. Ugyanis itt nincs esély a menekülésre.

[hatterzen-e]

Földről hallgattam meg az első csontroppanást Miután végignéztem az Ősrobbanást Az első házaknál én voltam a sár Voltam leprás, király, és másra éhező cár (Kráj) Tapasztaltam mi Aphrodité valódi bája Norbinak vagyok a ledobott kalóriája Nem a Való villából jöttem a való világra Voltam, és még leszek önmagam - paródiája Vegetáriánusnak egy szendvics, ami sonkás Voltam napnál fűtő és Medúzánál fodrász Áldás és oltás, márkás sportáska, minek a mélyére senki más, csak a lány ás Sztálin parancsára százszor ordítottam: kaput! Trójában a falónak valóban én nyitottam kaput Játszottam Casanova-t megbabonázó szüzet És '68-ban én csináltam először meg a tüzet Én találtam ki, hogy a katonák az üzlet És én voltam az oka, annak hogy Dániában bűz lett Leonardo kezében én voltam a tartás Tatárokkal együtt toltuk a tartármártást Azt a havat olvasztom amit délre majd a Tisza visz Ahol a vámpírok ellen készítettem crucifix Amíg hitlerék azt mondták rám, hogy gond van Utolsó percét végignéző tarkó voltam Voltam senki, de a fiam úgy hívták, hogy Pelé Elvis haján bazdmeg én voltam a zselé Voltam hegy, és szakadék, vizet hozó folyó, Aranytojó, Kennedy fejében a golyó Előfordult, hogy a kedvem szolgák lesték A berlini falon voltam króm bomba festék Voltam pisztoly, penge, páncél és penna A kanyar én voltam, ahol behalt a Senna Hitehagyott pap, a Pietára ráborultan Többször voltam fegyverben a száz éves háborúban Mindkét oldalon gyalogos és tiszt is Az egyik bankban engem rabolt ki a Viszkis Voltam hatalmas tábornok, aki éppen kapitulál Szalutáló kamikáze és nem katapultál Baszott nagy zacskó kox lapulva a pultnál Én voltam a spanod, akit tegnap szapultál Maradunk mindig mozgásban, mint minden mint az élet, mind Egy - mindegy milyen szinten, nincs fizika, nincs idő -igazából nincs semmi sem csak én vagyok és Te, lendülünk a semmiben Voltam fény a vaknak, kéj a papnak Összeomló istálló, amiben halott lovak laknak Akkora raj csávó, hogy kajak szopattam csak Máskor fullos gádzsi örültek, ha szopathatnak Az első jó érzésed, egy kúrás kint a szabadban Testvér Te mást kerestél az itt lefestett szavakban.. Sosem kérdezted, mégis soha nem tagadtam: saját magam hite vagyok magamban Lelki multimilliárdos, mégis valamit várva Bent százezreket szórtam el alamizsnára Hülyét csináltam magamból a Szalacsit játszva És az Atlantiszt várta a dalaim látva a Dalai Láma

Saiid - Hisz sztori

[lam-pa]

29.

A terasz. Oda csapódtam, ha nagyon elnehezültek a dolgok. Mikor kiment a világítás a fejemben. Télen nehezebb volt hozzá fordulni, nem kuksolhattam kint órákon keresztül, ölemben a laptoppal, dohányozva, filmet bambulva. Vagy csak egyszerűen létemben gyönyörködve.

Nem kedveltem a nyarat: túlságosan tapadt bőröm a csontokhoz, hajam meg a halántékomhoz. De akadtak azok a délutánok, mikor éppen csak huszonöt fokig kúszott fel a hőmérőben a higany, s már egy hete nem esett. Olyankor poros volt a levegő, nehéz a szárazságtól, a madarak éneke is sokkal kiélezettebbnek tűnt - talán a dehidratáltságom miatt. Nyáron mindig elfelejtek inni napközben, a hőség kifáraszt annyira, hogy mozdulni sem bírok. Az egyik ilyen délutánon, a fa tetejére mászni, a rücskök között tanyát verni, onnét szívni be a természet pihegő sóhaját, miközben a nap finomra cserzi karjaim, szeplőket fest arcomra, könyökömre és térdeimre. A hónaptriót ezekben a periódusokban szerettem. Na, jó, persze, akadtak ott még a parkos ivászatok, mert ugye egy szál nadrágban is lehet boldog az ember hajnali kettőkor, meg az sem maradhat ki, hogy a srácokkal fejest ugrunk a Palába Ricsekék pompázatosra épített stégjéről és hajnalig sütjük a szalonnát. Ezekért is imádni és tisztelni kellett a nyarat, mert a szenvesztés mellett elég sok szépet is odatol elénk. Csak győzni kell kivárni azokat a szerencsés emlékeket.

Viszont meg kell találni a többi évszak gyöngyeit is. Például tavasszal az első rügyek kipattanását, ahogy jelmezbe öltözik a világ a temetés után. Ősszel pedig a piros, barna, narancs- és citromsárga árnyalatok kenik otthonossá a szinte szemünket kiverő harsány parádéját az augusztusnak. Az október gyönyörű a maga pocsolyás valójában, ahogy Természetanya minden évben mosolyogva hal meg egy kicsit, hogy a szundikálás után ismét megmutassa pompáját.

A tél… Na, azt nehezebb szeretni. Nehezebben öleled, nehezebben fekteted ágyadra, fagyos teste libabőrt futtat végig hátadon, ahogy pucér mellkasodra simítja dermedt tenyerét. Szemei ragyognak: ott a Karácsony, az Újesztendő. Ha szerencséd van, hópelyheket is láthatsz szállingózni feneketlen tekintetének fekete mélységében. Ha méltó vagy rá, tudod azzal a vággyal szeretni, mint társait.

Nem tehet róla, hogy ilyennek született. Fogadd el rigolyáival és puszild meg homlokát, biztosítsd, hogy nincsen egyedül. Senkinek nem szabadna egyedül lennie.

- Mondd csak…

- Igen?

- Miért nem jöttök ki egymással? Bocsáss meg, hogy így faggatlak, de tényleg szeretnék segíteni.

Tagadólag megráztam a fejem, a hajnali kettes kávé megmagyarázhatatlanságába burkolóztam. A tej túl sok volt, csak azért szürcsöltem ilyen vehemenciával. A hétfőre virradó éjszaka nem megfelelő időpont arra, hogy koffeinnel nyomd tele magad. Tünde komment nélkül hagyta a szétszóródott kávéőrleményt, erdei gyümölcsös teával telepedett fel a magasított székre mellém.

- Nem fontos. És egyébként sem tudnál segíteni.

- Rita a baj?

- Már nem zavar annyira. Eleinte felhúzott, mert úgy tűnt, hogy telj…

- Igen?

Nem tudtam eldönteni, hogy akarok-e pont neki beszélni erről. A srácoknak sem emlegettem ezt az egész szituációt. Miután a Rita-szenzáció visszhangja is lecsengett, automatice azt hitték, hogy Benjámin dúló-fúló lelke is lecsillapodott és mértékletesen zuborgott tovább medrében. Rokonság ide vagy oda, Tünde hat éve egy fabatkányit sem vett részt az életemben, a bizalmat pedig nem osztogattam az összes jöttmentnek kétmarokkal.

- Oké. Megértelek. Leléptem, igazán rossz húzás.

Sóhajtva sandítottam fel a mennyezetre.

- Nem azzal van a baj, hogy leléptél! Hanem hogy leszartál minket. A fatert, meg engem is.

- Pétert sajnos sosem tudtam a saját apámnak tekinteni. Tudod, hogy tizenkettő voltam, mikor elárulták, hogy Gábor csak nevel, nem pedig vérszerinti rokonom?

- Szar lehetett.

- Nem, igazából nem csináltam belőle ügyet. - körmével apró zugokat szaggatott egy zöldalmába, azt csipegette szavainak macskatappancs-lágy szüneteiben. - Utána is Gábort tekintettem apának, talán ezért lehet olyan rideg a kapcsolatom most Petivel.

Odakinn megszólalt egy kocsi riasztója. Biztosan valami állat volt. Elt��prengtem azon, vajon mi lesz, ha Krumpli is eléggé felnő majd ahhoz, hogy el akarjon mászkálni. Megrettentett az elképzelés, hogy kiteszem a kis szerencsétlent. Ki tudja, hová kódorog, mit eszik meg, kivel találkozik… Lappangott a féltés, homlokomon a ráncok hegyláncossá formálódtak.

- Mire akarsz kilyukadni?

Tünde nevetett.

- Igazából magam sem tudom. Ha őszinte vagyok, elárulom, hogy sosem tudott nekem apa lenni. Még gyerek volt, ezért nem ítélhetem el. Fordított szituációban bizonyára én is teljesen elveszetten lavíroztam volna a helyes meg a helytelen között. De… Jó, figyelj, nem ismerlek sem téged, sem őt igazán, viszont…

- Sokszor torpansz meg.

- Hm?

- Sokszor akadsz meg.

- Próbálok normálisan fogalmazni… És mikor vicceltél, mert, ugye vicc volt, tiszta sor, akkor eléggé ideges lett. Megütött. Csúnyán beszélt veled.

Vállamat rángattam, erre futotta.

- Megérdemeltem. Túlságosan szarkasztikus vagyok.

- Hé! Ez nem indok, hogy ilyen szavakat használjon.

- Nem tudom, jó?! Fogalmam sincs. Semmiről.

- Mi lenne, ha elköltöznél? Míg lecsillapodnak a kedélyek.

- Mégis hová cuccolhatnék?

- Veronikához?

- Nincs az az Isten, hogy én itt hagyjam a Babitsot. Nem hagyhatok ki hónapokat!

- Barátok?

- Nem kérhetek tőlük ekkora szívességet.

- Mi a helyzet a… kollégiummal? Egy fél évre, kipróbálni.

- Most inkább lefekszem.

- Rosszat mondtam?

- Lefekszem. Köszi, hogy beszéltünk.

  Ujjait mélyébe bemártja

Páris vagy az emberi Sors:

Piros, ón, zöld, korom és sárga,

Rettenetes, végtelen ujjak

És felzokog a Szajna árja.

Benyúlnak a lelkünk mélyébe

Titkos, nagy ujjak, karmolók.

Medrünkben megborzongunk félve:

Rettenetes, végtelen ujjak,

És fölsírunk a süket éjbe.

Egy hídon megállok: alattam

A megkínzott Szajna zokog,

Bennem pedig egyre vadabban

Rettenetes, végtelen ujjak

Karmolnak, mint ott lent, a habban.

 Tünde visszautazott. Egy hétig élvezhettük friss és üde társaságát. Hét napon keresztül ismerhettem rá gesztikulációmra, a mosolykor feltűnő, tükörikres gödröcskére jobb oldalon, mindjárt a száj szegleténél. Aztán felvittük Ferihegyre pénteken és már ismét nem volt testvérem. Mert hiába, hogy még kávézni is elmentünk, meg hogy ellátogattunk a Vaskapuhoz ketten és lefényképeztük a kormos-morcos Esztergomot szunnyadtakor, még sem állíthattam, hogy igen, most már van egy nővérem. Hiba lett volna abba a hitbe ringatni magam, hogy ez a hirtelen késztetés a kötelék dupla-csomózására egy őszinte lépése a szeretetnek. Bármilyen furcsa hasonlat is ez, de mi ketten olyanok voltunk, mint a szerelmesek. Az elején sürgető az egész: több időt tölteni a másikkal, mert olyan vicces és teljesen megért. De a hangocska, az a realisztikusabb és ötször valósabb énünk megsuttogja, hogy ketyeg az éden órája és hamarosan már csak fotóalbumos, évi-egyszer-előszedlekes mellékesség lesz a hirtelenkedésből.

Ezért szorosan öleltem meg Tündét és engedtem el az ötletét annak, hogy a Fateron kívül valaki más is akad. Persze anyám is ott volt - aki mellesleg pöpec kis zenelejátszót ajándékozott nekem, meg egy bőrpénztárcát -, de még sem olyan fizikai megtestesüléssel, amivel szembesülhetnék és felfoghatnám.

Tünde szavai ott zsongtak unalmasabb momentumaimban: Mikor a buszon ültem a fülesem madzagját rágva, ottragadt az új bekezdéskor szabályszerűen kihagyott foghíjak között.

Kollégisták. Az egy külön eszme.

Ha valakiről meghallod, hogy kollégiumban él, akkor tudod, hogy ők a Tengődők. Teljesen más világban élnek - legalábbis a külső szemlélőnek. Képzeljük el az atmoszféráját egy raklapnyi kamasznak, akik pár órára összeszabadulnak. És akkor ezt most szorozzuk meg annak a többszörösével. Meg van a saját röppályájuk, saját vonzáskörzetük.

Személy szerint csak egyet ismertem, de Kruska Robit definiálni sem lehetett. Na, nem azért volt fura, mert raszta volt, még csak nem is azért mert félévente esett haza, mert hétvégenként inkább a Nagyfaluban spanolt le az összes jöttmenttel meg felsőbbosztálybelivel - hiába, hogy hetente fürdött. Életművészek a kollégisták. Legalábbis ott, ahonnét én jövök, minden bizonnyal a 95% egy következő szintű életvitelt folytat, ami nekünk, szimpla gimnazistáknak csak egy torzított képernyőjű dimenzió.

Nem illhettem bele ebbe a környezetbe, elvégre én is csak szimpla gimnazista voltam, aki a saját ágyában tért nyugovóra esténként, senkivel sem osztozkodott és reggelente nem evett ketchupos-mustáros csokoládépelyhet kolbásszal és tejjel. Harmatgyenge lelkem bizonyára preparálatlan volt arra, hogy random tornacipőket találjak a sütőben, hogy valaki kilopja a nutellát a szekrényemből, és hogy rányissam az ajtót a szobatársamra sátánidézés közben. Kellett a pirítósom, a sajátholmi meg a hőn imádott távolság.

- Te, Liszkay.

- Igen? Mit szeretnél?

A srác olyan lelkesedéssel fordult hátra, hogy roppant a gerince.

 - Ugye egy évig koleszban laktál?

- Igen. Mert ugye messziről költöztünk, és míg épült a ház, a sulit meg itt kellett kezdenem…

- Oké, oké, a kérdésre válaszolj.

- Igen, ott laktam.

- Hogyan kerültél be oda? Mit kellett csinálnod?

Liszkay szemei templomóra nagyságúra tágultak, suttogóra fogta a hangját.

- Csak nem elmész máshová?

Igyekeztem elkendőzni idegességemet. Nem tehetett róla csóri, de valamiért viszketni kezdett tőle a kezem, ahányszor az egér-képével az enyémhez hajolt. Norbinak meg volt az a szokása, hogy rohamosan csökkentette a centiket ő és beszélgetőpartnere között, félig nyitott szájjal, mintha éppen ki akarna bökni valamit, valami nagyon kritikusat, de még sem teszi. A bigéknek nyilván valami elfajzott ízlésük lehetett, ha ezt kívánatosnak titulálták.

- Nem. Kell valamihez, ne érdekeljen.

- Na, mondd mááár…

- Jézusom, hagyjuk.

Ezzel berekesztettem a vele való tárgyalást. Nem volt más választásom, mint dumálni Kruskával, aki az egyetlen épkézláb meginterjúvolható illetőként szerepelt híváslistámon. Liszkayval zöld árga vergődni őszülésig tartó procedúra volt, így feltárcsáztam Robit, aki a harmadik csengésre felkapta.

- Cső, Galcsik, téma?

- Csákány, hallod, jársz valamikor Egom fele?

- Járhatok. Ellógom a stúdiumot, ha akarod.

- Á, azért ne lógj.

- Sosem vagyok ott, no para. Mikor végzel?

- Háromkor.

- Zsír, odamegyek a Babitshoz. Na, pá.

Tamás nem kedvelte Kruskát, szerinte egy nagyzoló fasz, így csak addig volt velem hajlandó támasztani a falat, míg egy cigarettát elszívtunk. Szemérmesen megvitattuk, hogy Tomi nagyon egyenesbe van a kézis csajnál. Egyenes, nyers módon kérdezett Nóriról, akit véletlenül le-Nikiztem, mire Révész kettőbe csuklott a röhögéstől. A lényeg, hogy feltártam érzéseim: hogy nem érdekel. Erre csak hátba veregetés volt a reakció, és hogy „Benjikém, igazi ivarérett gedva lettél”.

A horizonton, pontosabban a Korzó sarkánál, materializálódott Kruska, mire Tamás közölte, hogy ő erre idegileg nem készült fel és ő most akkor így elhagy engem, és ne hívjam egy hétig, mert Robi agyzsibbasztása ragályos, márpedig nem kívánkozik megszabadulni személy szerint meglévő IQ-értékétől. Megértően bólintottam, megindulva táv-haverom felé.

Kruska tizenkilenc éves, hórihorgas jelenés volt, vállig csüngő hajhurkákkal, bagófüstös aurával. Egyenletes üresség terült el békés ábrázatán, konstans betépettség jeleként, habár kivételesen tiszta volt. Múltkor elsírta, hogy elitta egy este alatt a havi kajapénzét, szóval a zöldet hanyagolnia kell. Nem állítom, hogy sajnáltam, mert legalább nem néztek ANNYIRA ki, hogy a mellettem vonagló szerzet, akinek kiábrándító kigyómozgása és konstans fejingatása összetéveszthetetlenül emelte ki a tömegből, még bűzölög is a marihuánától - amit csak és kizárólag egyenesbe szívott, sosem dohánnyal.

Igyekeztem rövidre zárni a csevejt, említettem, hogy nincs sok szabadidőm, mert kerülnöm kell az összetűzést apámmal. Kruska bőszen bólogatott, hogy hát ő ezt megérti, mert ezért lépett le anno. Mikor észrevette, hogy elcsendesedem elkezdte mesélni a kolis sztorijait, mind egy-egy lépcsőnyire ellökve lehetséges kiutam felől.

- … érted, nagyban ugrálunk, és erre benyit a Szamos, hogy „Maguk meg mit művelnek?”, ránézek, hogy „Meztelenül ugrálunk a szekrényről”. Halálos csend és dögszag, majd fapofával közli, hogy „Folytassák” és kimegy.

- Ez elég melegnek hangzik.

- Á, nem. Tudod van a hetero, a meleg meg a koleszos.

Ha valami nagy liberalista lettem volna, akkor felháborodok. Az emberek imádnak megsértődni.

- Na, meg akkor itt a történet, amikor a Szepesi nője beállított és azt hitte, hogy a faszija farkán dolgozik épp a Csongor, pedig csak túrórudi volt…

Kruska mesedélutánja egészen elborzasztott úgy a komplett világtól, azon töprengtem, vajon mi a halál készteti ezeket az elfajzott lényeket arra, hogy a lehető legrandomabb baromságokat valósítsák meg, különösebb ok nélkül. Egyedül azt tudtam elképzelni, hogy az első hülyeséget akcióba foglalják, amit a másik kimond, leszarva, hogy mennyire abszurd és irracionális. Szükséges, biztosan vezetnek affajta naplót arról, ki a legaberráltabb széles-e vidéken.

Talán ahogy elfogadják a kérvényezésedet, a neuronok átrendeződnek és a beintegrálódott gondolatmenetek is összezavarodnak, kreálva egy tökéletesen önmagából kiforduló valamit, ez az egyetlen módja a túlélésnek.

Bizonyára vannak kollégiumok, ahol rendes és tisztességes diákok laknak, még az ingük hajtókáját is kivasalják és körbekínálják a folyosót sajtospogácsával, de az semmiképp nem volt igaz a körzetünkben lévőkre. Robi láthatóan büszke volt a kalandokra, az ő nevét egyébként is úgy ismerték az épületben, mint a kolerát, hiába, hogy ez semmiképp nem tűntette fel őt jó fényben. Kruskát valójában a népszerűtlenség okozta hírverés sem bolygatta, csak akkor lett zabos, ha a szomszéd szoba lakói átdörömböltek, hogy nem hajnali kettőkor kéne szájdobbal freestyle-t nyomatni.

Kruskában azt elérhetőséget csíptem igazán. Ha kihívom, ő még Skóciából is gyalog elindul, csak hogy koccanhassunk. Sosem irigyelt cigit tekerni másoknak a saját dohányából és nem kötekedett, ha csak tizenöt percre kellett a társasága, amíg unatkoztál. Kruska volt a Joker-kártya, ami valahogy az összes körben a kezed ügyébe akad. Ha nem kellett, félretetted, nem kezdett el hisztizni az elhanyagoltság miatt. Meg akartam érdeklődni, vajon vannak-e igazi barátai, de ráharaptam nyelvemre. Anyu megtanított, hogy ilyet nem illik kérdezni.

Meghívtam Robit egy sörre, ha már elbarmolta miattam a pénzét buszra, amiből már egy negyed doboz cigi is kifért volna. Sosem süllyedt mélyebbre beszélgetésünk, mint a fonyódligeti strandon a Balaton állása júliusban, élveztem a srác lazaságát.

- Azon vergődök, hogy elhagyom a sulit.

- De végzős vagy. Fél évet csak kibírsz.

- Necces. Kell a zsé.

Robi habbajuszt rajzolt magának a kortyok sortüzes leküldése után. Odaszólt a csaposnak, hogy adjon neki három cseresznyepálinkát, ironikus fűszerekkel pikánsabbá téve utolsó felszólalását. Akartam szólni, hogy sok lesz, de már ki is fizette a nedűt, meg is kapta. Az utolsó cseppek ott kalimpáltak az üveg szélén, a kiszolgáló nem akarta odaadni a gyümölcsöt.

- Ugyan már! Csak a kukába menne. Legyen szíves.

Egy kis morgolódás után megkapta az összeaszalódott kis szörnyetegeket. Az egyik poharat odatolta elém, belepottyantva kettőt is az erőpirulából. Tépelődve meredtem a vízszínű folyadékra, az angyali külső eltakarhatta volna ágyas mivoltát, akkor talán bemagyarázom, hogy lehúzáskor éberségemet bizton őrizhetem. A piros szemek valósággal morcogtak, fogukat csikorgatták, izmaikat fitogtatták, hogy úgy sem merem.

- Egs.

- Húzóra.

Robi a kettőt egymásra küldte le. Csettintett nyelvével, én meg majdnem odaokádtam. Ki tudja, mióta csicsikált már az a cseresznye a mélységben…

Kruska beetette a Scanners-től a Salvationt. Hirtelen azon kaptam számat, hogy formálja a szavakat és kikér két vadászt, több borral, mint kólával. Amíg Robi nyomkodta a gépet, igyekeztem nyugodtnak tűnni.

A pohár Stella emblémás volt. Ujjaim rákulcsolódtak, olyan erővel szorítva, mintha össze akarnám roppantani. Egyik kezem emelte volna fel, hogy IDD MÁR MEG, a másik meg egyre nyomta lefelé, hogy neneneennekrosszvége lesz. A torkom szorult, összeragadt, akár két erős pólusú mágnes. Kruska sem segített. Megörült, hogy kértem még neki piát és ezerrel nekiállt beszállítani azt.

A szocializmusról beszéltünk meg a románokról. Reméltem, hogy senki nem hallja a sok sületlenséget, amit összehordtunk. Szégyelltem a pofám, de azért megittam a boromat, a részemet, és csak utána hagytam ott haveromat, aki összefutott egy ismerősével és onnét elfelejtett.

Elillantam.

Én mondtam, hogy egyszerű az élet Kruskás oldala.

 Ízületeimben éreztem, hogy nem mehetek haza. Ha megteszem, a fater kizsigerel. Egyrészt, mert miért ne, másrészt, mert a múltkori óta három lépés, harmadrészt meg mert be voltam rúgva és egy kicsit sem bántam. Ittam eleget ahhoz, hogy ne szégyelljem szánalmasságomat.

Kavicsokat hajigáltam a Dunába. Na, nem mintha nem lenne elégé rücskös így is az alja.

Valaki fölém magasodott. Felpislogtam a nikotinködön át, Grúzt ismerve fel a jólfésült alakban. Nem értettem mit művel még itt este hétkor. A Babits fele már szunnyadt.

- Galcsik? Hát te?

- Ugyanezt kérdezhetem én is.

- Matek-korepem volt. Rontottam egy jegyet.

- Grúz, tudod, hogy hol lakik Bereznay? Találkoznom kéne vele.

- Bocs, de fogalmam sincs. Minek neked azt tudni?

- Kérdezz meg valakit a tanáriból. Légy szíves. Most kell, vagy soha.

- Elárulod?

- De csak ha elkéred a címet. Ha én kérném, azt hinnék, hogy megint epizódom van.

- Mi?

- Majd. Kérd el és mindent elmondok.

- Jó.

Nekem adja az idejét, amit azzal is tölthetett volna, hogy sétál otthona felé. Pocsékoltam a drága kattanásait órájának, ennyi erővel előre is tekerhette volna az átkozott mutatókat, amik kíméletlen hóhérként vonult, visszafordíthatatlanul gyiszatolva baltája pengéjét az aszfalthoz, ahogy a kivégzés felé közeledett. Miért képzelek el ilyeneket?

Vajk megszerezte a címet. Összehazudta az egeket értem, értékeltem feláldozó-képességét, meg azt is, hogy helyettesítette a kifogyott gyújtómat. Elhármaztunk egy cigit, elhadartam múltamat. Pontosabban a pofont, a nővéremet és hogy nem tudok nem hadarni, mert félek, hogy kijózanodom, mire a sok dolog végére érek és már sosem árulom el ezeket a történéseket senkinek. Még Révésznek sem. Elmotyogtam, hogy Rita a kollegák között is elpletykálta nagy részét a drámáknak, tiszta kép, mivel a szemkontaktusok az idomítókkal sajnálkozóak vagy épp helytelenítők.

Nem tudtam, merre megyünk, rábízódtam Vajkra.

- Tünde tehát azt indítványozta, hogy koli?

- Nem teljesen. De, de, még is. Ködös volt.

- Annak is tűnik. Van ötleted?

Keserűt nevettem, kétségbeesetten éheztem több méregre. Dühösen hajítottam be a szemetesbe az üres dobozt. Nem, még részegen sem szemetelek.

- Pontos út meg pontatlan, mittudomén. „Egyvalamit tudok biztosan: azt, hogy nem tudok semmit”.

- Ahelyett, hogy halott görög filozófusokat idézgetsz…

- Nem. Azon kívül nincs semmi, Grúz. Csak a halott görög filozófusok, ők csinálják jól.

  - Jó estét, tanár úr.

- Galcsik?

- Igen, én lennék.

- Mi célból? De várjon, jöjjön be először, elég hideg van. Maga is, Vajk?

- Nem, köszönöm, krumplistészta van vacsorára, az a kedvencem.

- Én sem hagynám ki a maga helyében. Szép estét! Szedje a lábát, kimegy a meleg.

- Úgy is bement egy másik.

- Parancsol, Grúz?

- Csak tüsszentettem. Viszlát!

- Mi kéne, Benjámin? Hallgatóság, vélemény vagy pálinka?

- Az első. Aztán azt hiszem, a többi is, ilyen sorrendben.

- Csodálom, hogy mennyire könnyedén kezeli a generációjuk az italt. Maguk azért fogadják el, mert be akarnak rúgni és minden alkalmat megragadnak. A mi beleegyezésünk a pofon elkerülésére volt jó.

- Akkor maga nem szerette az alkoholt fiatalon?

- Nem emlékszik a múltkorira? Hát dehogynem… Micsoda kérdés. De kényelmetlennek találtam felnőttekkel nézni a pohár alját. Változnak az idők.

- Kész vagyok arra, hogy Ágostonról beszéljek.

Felakasztottam (és agyon is lőttem) a kabátomat, bakancsomat fennhagytam Bereznay kérésére. Szabadkozott, hogy nincs felmosva, de nem panaszkodtam.

Leültünk a kockás asztalterítőhöz. A konyha meleget árasztott, és ezt nem csak a kályha miatt éreztem, mely cserepes tornyosulásával megadta a nyíltság visszcsengését. Egy kerámiacsirke gubbasztott előttem, hamarosan egy kitöltött kupica pálinka is. A szárított paprikák lánca az ajtó mellett csüngött és az edényfogó kesztyű is a sütőnél, előkészítve. Töltöttkáposzta állt a lábosban. Le sem lehetett tagadni a magyarságot, ez megnyert.

Mérlegeltem, hogy mennyit osszak meg, mennyit hagyjak a kincstárban. Ha kipakolom ide szívem-lelkem kifogyok teljesen. Eredetileg Fejfa miatt jöttem ide. Mi… mi… mikéne?

- Volt a sírnál?

Összerándultam, mintha csapást mértek volna rám. Pedig csak egy kérdés.

- Nem.

- Azt állítják, hogy a temetések lezárást adnak. - lehúzta az italt, lecsapta maga elé. - Mert látod, hogy a szeretted lesüllyed a földbe, betemetik és többé tudod, hogy nem tudja felemelni a fedőt. Sajnálom, durván fogalmazok. De még is pontosan. Legalábbis nekem ilyen volt. Magának nehezebb.

- Igen, az. Nekem barátom volt, nem pedig egy arc a sok közül.

- Krécsnyik Ágoston remek ifjú volt, korán észre lehetett venni. Könnyen barátkozott, ha nem lustálkodott, még egészen szép eredményeket is elért. Ha pimaszkodott, sem haragudhatott rá senki, túl könnyed volt a mosolya ahhoz, hogy megorroljunk rá - és ezzel az egész tanári kar nevében nyilatkozom.

Nem segített, hogy ezt a sok alapkultúrát szétterítette. Úgy volt tudomány ez a tulajdonsághalmaz, akár csak az ABC. Ebből építkeztünk, Ágostont is ezekből a téglákból rakosgattam magasra. Míg Bereznay festetlenül hagyhatta nyugodt szívvel a saját művét, én ültethettem rózsabokrot és még lábtörlőt is fektethettem a küszöbhöz.

Az ofő ontotta az okosságot, képzeletfonalaim pedig továbbra is részeg ámulattal bújtak be a résekbe, fricskázták meg a függönybojtokat. Egy polcon könyvek sorakoztak, egykettőhárom… összesen tizenkettő. József Attila, Ady és a többi fájólelkű - egy irodalomtanár klisés álomrengetege. Nem volt szokásom emlékezni a versekre. Ha órára kellett tanulni, bemagoltam, de nem szívlelhettem meg őket igazán, az edukáció nyomásának jóvoltából: ha valami kötelező, akkor azt gyűlölni kell. Ez íratlan szabály egy hús-vér nebuló Bibliájában. Kómás állapotomban előkóválygott két kósza sor, kinek íróját nem tudtam volna beazonosítani. Észre sem vettem, hogy suttogom a rímeket.

- „Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen, / lehet, hogy zörej, meredt éjjelen…”

- „Lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt, / lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”.

Meglepődtem, halk nevetést csaltam elő belőle. Belém villant, hogy ez badarság - már az, hogy egy nevelőmmel gubbasztok közeleste, piálgatva, csevegőpartnerem széthordott AC/DC pólóban, türelmesen analizálva letargiától elmohásodott szomorúságomat.

- Azért jött, hogy a barátjáról tárgyaljunk. De… ez túlságosan tág fogalom. Fejtse ki, kérem.

- Ez a baj! Áradoznék, ócsárolnék, kitérhetnék a részletekre, és pontot is tehetnék két betű után, mégis hiába. Immáron a lepcses számnak köszönhetően az egész megye tud a fájdalmamról, hogy ki volt nekem Ágoston. Nincs mit ragozni a hiányérzeten! Az csak ott van, létezik, marha fölösleges piszkálni, mert nincs az a motivációs dal vagy az a megszámlálhatatlan kilométer, aminek lefutása enyhíti a veszteséget. Teljesen felforgatja azt, amiben hiszel és bármily klisé is, olyan váratlanul fordítja meg száz nyolcvan fokkal a kis birodalmad, hogy a gardróbból kipotyognak a ruhák, kicsapódnak az ajtók, te pedig rávágódsz a plafonra, puklis lesz a tarkód a mennyezeti lámpától. És akkor egyszerűen csak ott ragadsz, abban az ismerős, még is totál különböző síkban. És rágod a körmöd, tövig, imádkozva a kereszthez, hogy forduljon meg végre az is, mert ugye azt odaszögezték, és az úgy maradt, mint volt, és már csak a földön járók látják normálisnak, te meg az ijesztőre meredsz, ami nem a Mennyet jelenti. Egy rémálom.

Képtelenség elvenni a tenyerem arcom elől. Nem, nem sírtam, de a Földbolygót sem akartam. Azt játszhattam, mint kiskoromban: ha én nem látom őket, ők sem látnak engem.

- Tanár úr, tévedtem. Még sem vagyok kész erre. Túl bonyolult még.

- Tudom, Galcsik.

- Most biztos hülyének néz.

- Egyáltalán nem. Fiatalnak és bánatosnak nézem. Nézem, nézem, és… ki tudja, okosságot látok, picivel több negativitást, de ez is rendben van. Elmúlik. Pontosítok… Nem múlik el, de ha ügyesen forgatja a lapokat, érdemlegeset csinálhat belőle.

- Ezt hogy érti?

- Erről írjon. Amit most elmondott. Az író legjobb barátja a fájdalom. Nem feltétlenül kell egymáson csüngeniük, elég ha csak néha invitálja be. Olyankor viszont alaposan vitassák meg az ügyes-bajost. Élje meg azt a hasogatást teljesen és aztán… engedje el.

 Mikor aznap este kijózanodva, tizenegyre hazaballagtam, már felfogtam, mit értett Ady az alatt, hogy benyúlnak a lelkünkbe a karmoló ujjak.

El kellett dönteni, hogy mire van szükségük, és hogy megadhatom-e azt nekik, anélkül, hogy én húzzam a rövidebbet.

[ahogyelkepzeltem]

Megbocsátani

Ami most jön, az hosszú lesz és sok szempontból fájdalmas, nekem legalábbis egészen biztosan. 

Nem is tudom, honnan indult a felismerés, sok minden a kezemre játszott benne, élmények, emberek, helyzetek és tapasztalatok, de egyszer csak arra lettem figyelmes, ahogy tekertem hazafelé a rakparton, hogy megvan. Korántsem biztos, hogy teljesen helyes következtetésre jutottam, de egyelőre mindezeken keresztül könnyebbé vált megérteni sokmindent, magamat is többek között. 

Most jön a neheze, az egyik neheze, hogy honnan is kezdjem. 

Hát magamtól, honnan máshonnan. :)

Szóval, azt szokták mondani az okosok, hogyha nem működnek a párkapcsolataid, akkor figyeld a mintákat. Ez valahol igaz, egyébként, de én tennék egy fontos kiegészítést. Bármilyen jó kapcsolatnak az alapja az azt hiszem, hogy magaddal rendben légy, mármint legyen egy valamelyest reális önképed, ezért azt hiszem, nem csak szerelmeknél, de bármilyen kapcsolatnál érdemes a mintáidra figyelni. Azokra az állandó gyakorlatokra, amik mindig előkerülnek barátságban, szerelemben, bármiben. 

Én magamon azt detektáltam, hogy bármilyen irreálisan is hangzik, és bármilyen szar is ezt leírni, mert hát nyilván legjobb lenne azt hinni, hogy kurvajófej vagyok mindig is, ez meg azt mutatja, hogy nem, szóval arra lettem figyelmes, hogy persze jó a békesség, de igazából keresem az alkalmat, hogy megsértődhessek. Keresem az alkalmat, hogy neheztelhessek, mártírkodhassak kicsit. Még tovább csupaszítva a dolgot, és talán ez hangzik a legfurábban mind közül, arra vártam, hogy bocsánatot kérjenek tőlem. Mindenki. A világ. Kérjen tőlem bocsánatot. Mondja azt, hogy sajnálom, hogy ne haragudj, hogy igazad volt, hogy tehetném jóvá, hú nagyon szarul érzem magam most Marla, ne haragudj. Ha nekem rossz volt, azt akartam, hogy a másiknak is legyen az. És nem is mérlegeltem, hogy a mögött, amit a másik mondott vagy tett, mi zajlik, hogy esetleg amúgy is rosszul érzi magát egy lemondott találkozó, egy rossz mondat, egy félresikerült szitu miatt, érezze még rosszabbul. 

És mindezt még nagyon sokáig tudtam volna így pörgetni gondolom, bár tudja a fene, ha nem jön Cs. Nem, nem önmagában ő jött a mindent vivő megoldással, de a jelenléte, meg a kapcsolatunk, nagyon sokat hozzátett. Mert el kezdtem figyelni magam, mert bizonyos helyzetekben emlékeztetni kezdtem magam, hogy a-a most mész rossz irányba, és mert megértettem, hogy milyen az, amikor másnak az amúgy is rossz közérzetét kezdem súlyosbítani. Ez egészen könnyen ment, rájöttem, hogy ilyenkor én is szarul érzem amúgy magam, és ha nekem szar, és ezt még tolom a másikra is, akkor neki vajon milyen lehet. Persze, hogy nagyon szar. 

Szóval egy fontos lépéssel előrébb voltam, de még messze nem oldottam meg a helyzetet, hát muszáj voltam tovább gondolkodni és rájönni az eredőjére az egésznek. 

Ez nagyjából egy időben történt azzal, mikor elhatároztam, hogy nem vagyok hajlandó minden helyzetet a lelkemre venni, amikor az anyám megsértődik rám. Természetesen más az, ha tevőlegesen elbasztam valamit, megbántottam, de nem akarok a továbbiakban is beleroppanni minden olyan szituba, amikor anya égreföldre szóló sértődést csap olyan szituk körül, amiknek igazából koránt sincs akkora súlya, és  amik után napokon át képes a miabajsemmit tolni, és a kiskoromtól jól ismert szeretetmegvonással büntetni. Ilyenkor végigfutottam a cseklistemen, és ha az jött ki a végén, hogy semmi rosszat nem csináltam, akkor elnézést kértem azért, ha szándékaim ellenére megbántottam, de tovább szítani a tüzet a meghunyászkodással nem voltam hajlandó. Ha pörgeti magát ebben a mókuskerékben, rajta. 

És akkor egyszer csak leesett, hogy én pont ugyanezt csinálom. A grimaszaim, az arckifejezésem ilyen helyzetekben, a szájhúzásom, a hangom, a gesztusaim, a szavak, amiket használok, ahogy viselkedem, tisztára mint az anyám. És mint az anyai nagyanyám. Gyakorlatilag rácsaptam az asztalra, hogy NEM. Ezt nem vagyok hajlandó, ebbe nem megyek utánuk. Kivételes, nagyszerű nők, imádom őket, de ez nem jelenti, hogy a hülyeségbe is követnem kell őket. Sőt. 

Ekkor már az is érdekelt, hogy anyu miért nyomja ezt. Miért várja ő is azt  a nagy, mindentvivő, mindenkitől érkező bocsánatkérést? Azért, mert attól, attól az egy embertől, akitől kellett volna sosem kapta meg. A nagyanyám, az ő anyukája, sosem kért bocsánatot tőle azért, ahogy beszélt vele, ahogy sokszor megbántotta, amiért sosem tudott az az igazi elfogadó anya lenni, akire az én anyámnak szüksége lett volna. Amiért irreálisan piedesztálra emelte a keresztapámat, és még neki mindent megbocsátott, a legnagyobb szemétségeket is, addig anyámnak a legkisebb botlást is felrótta. Az amúgy is rendkívül bizonytalan, csonka családban felnőtt lányának, felrótt mindent. Hogy nem jól nevel engem, hogy nem jól vezet háztartást, hogy nem jó anya, és nem jó gyerek. Anyám meg daccal védekezett az egyik oldalon, és próbálta, próbálja, levezetni a feszültséget a másik oldalon. Felvette az azt csinálok, amit akarok pózt, és ezzel csap agyon minden kritikát, javaslatot, észrevételt. Megunta. Ötvenx év basztatás után, neki ne szóljon be senki. Amiben részben igaza van, amúgy. Csak közben a felgyűlt feszkót felém, felénk adja ki, és mindent elkövet azért, hogy megkapja a bocsánatkérését. Legalább tőlünk. Nem mondom, hogy könnyebb így. De mégis. Mert értve könnyebb elfogadni, és elhelyezni a hangsúlyokat, mint ha csak állnék a sok irreális hiszti előtt. 

Úgyhogy eggyel megvoltam. Megértettem, hogy évek alatt sikerült olyan szépen magamra venni anyu sokszor passzívagresszív viselkedését, hogy én is el kezdtem reprodukálni. Előtte megadtam magam, amitől persze feszült lettem, és valahol próbáltam levezetni. Innen nézve, világos, mint a nap, de nem tudom, hány embert bántottam meg, és hány szar helyzetet teremtettem, mire ez számomra is kiderült. 

Vicces módon egyébként, apám is tud ilyet, csak mivel könnyebb vele az egyenes kommunikáció, így kevesebb az alkalom, de a mibajasemmi típusú duzzogás, az, hogy szájhúzva csinál meg egy dolgot, ha kérem, hogy lássam, hogy nehezére esik, szóval az meg az ő spécije. Tőle “tanultam” meg, hogy nem szeretek tőlük szívességet kérni. Nekem szájáthúzva ne segítsen senki. Vagy segítsen, vagy mondja azt, hogy most nem. De azt ne csináljuk, hogy érezteti, hogy nehezére esik, de azért megteszi, mert attól megint csak szarul fogom érezni magam. Meg nem tudom, neki mekkora dicsőség így a jótétemény igazából. Mindegy.

Szóval egy picit bentebb voltam, de egy sokkal, sokkal fontosabb kérdés így is hátra volt, és őszintén szólva, sosem tudtam igazán, hogy meg fogom-e oldani. Most sem vagyok biztos az igazamban, de talán meglett.

A terapeutámtól kezdve, Cs-n át, a barátaimig, mindenki értetlenül állt a bizonytalanságom előtt. Itt egy csinos, fiatal lány, munkasikerekkel, talpraesetten, mi ez az állandó bizonytalanság? Nyilván én is sokat agyaltam rajta, mert nem tudtam hovatenni azt az örökké kísérő érzést, hogy nem vagyok elég. Az enyhe imposztorszindrómám miatt nem aggódtam sokat, azt értettem, sokan vagyunk így vele, akiknek nincs egzakt szakmánk, képesítésünk, csak ötleteink, gondolataink, nem túl materializált dolgaink, amikért emberek fizetnek, használják őket, és mind rettegünk, hogy kiderül, hogy lószart sem érnek. Szóva ezzel együtt tudtam élni. De, hogy mi ez az egész: én nem vagyok elég?! Hogy? Honnan? Mikor a családom szeret? Mikor anyám nem győzi hangsúlyozni, hogy az életemindene vagyok, hogy van ez az egész? Tudjátok, hányszor bántottam meg embereket azért, mert nem jelentkeztem náluk, vagy nem hívtam őket, nem kerestem aktívan a társaságukat? Nagyon sokszor. És nem azért, mert bunkó voltam, vagy mert az volt a célom, hogy megbántsam őket. Hanem, mert azt hittem, hogy nem számít. Hogy nem számítok, hogy úgysem tűnik fel nekik. Pedig... 

Irreális volt ez az egész, ahogy irreálisak voltak a bizonytalanságból fakadó érzéseim is. Nem tudom körülírni, mi járt át ilyenkor, hogy szorult össze a gyomrom, hogy utáltam mindenkit, és féltem mindenkitől aki több, jobb, vagy szebb. Ennek egy részét amúgy aktivizálással kezeltem, belvetettem magam a munkába, a feladatokba, és láss csodát, csináltam és sikerült. De mindenre ez sem  volt megoldás. 

Néztünk egy filmet, bármilyet, és Cs azt mondta mondjuk az xy színésznőre, hogy dögös, hogy szúrnám, mit tudom én. Én meg elkezdtem rettegni. Hogy,de hát úristen és én? És közben dühös is voltam, hogy igen bazdmeg legyek én minden gondolatod, az egyetlen szép nő, és csak én és csak én és, úristen meg fogok őrülni saját magamtól. Elképesztő egy satu ez, mert jobb esetben tudod, hogy ez így nem fasza, és jó lenne valahogy kikecmeregni belőle, de másfelől olyan erősen szorít ez a félelem, és amúgy kényelmesebb is hagyni, hogy elnyeljen, mint kitaposni magad belőle. És érzed, hogy nyel el, és látod amúgy, hogy a mocsár partján lényegesen szebb az élet, de... De én meg úgy döntöttem, hogy a faszom sem fog a mocsárban dagonyázni, kurvaélet. 

Érdekes módon, egy nem revelatív erejű, teljesen hétköznapi beszélgetésben rejlett a titok kulcsa. Ha valaki ugyanis azt mondja, hogy egy három-négy évvel ezelőtti beszélgetés apámmal, a parlament mellett sétálva fog segíteni rajtam,  biztos nem hiszem el, de hát be kell lássam, hogy ez történt. 

Akkoriban nagyon aktuális téma volt, jóég tudja, ki és miért szedte elő, az egykeség. Én is az vagyok ugye. Természetesen nem dícsért jelenségként került elő, hanem ejnye anyák és apák, akik egynél megáltatok, ez csúf dolog. És az egy gyerekes szülők, meg valahol az egyedüli gyerekek is joggal érezték felháborodva magukat, mert mégis honnan veszi ehhez BÁRKI a bátorságot? És arról magyaráztam apámnak, miközben sétáltunk, hogy olvastam egy cikket erről, amit amúgy egy többgyerekes anyuka írt, hogy most lehet befejezni a cseszegetést, bizonyára minden szülő el tudja dönteni, mit akar gyerek frontján egyrészt, másrészt meg, honnan tudják, mi van azoknak a családoknak a sorsában, ahol nem lett több? Tessék szépen leszállni róluk.

Apám ugye, mint egyetlen gyerek szülője, és mint praktizáló egyke ezt meg tudta érteni, és egyúttal azt is elárulta, ez akkor nagyon meglepett, hogy ők eredetileg kettőt terveztek anyuval. Fura volt ezt hallani, mert azt tudtam, hogy anyám imádja a gyerekeket, de hogy ők, mint 1989-ben induló fiatal pár azt tervezték, hogy két gyerekük legyen, ez akkor nagyon fura volt. Belegondolni, hogy akartak egy másikat, hogy szerettek volna nekem egy testvért, hogy lehetett volna egy testvérem. Nagyon furcsa érzés volt. De akkor nem gondolkodtam túl sokat rajta, bár néha eszembe jutott. Óvatosan próbálkoztam, hogy de miért nem, mondott is ezt azt apám, de nagyjából azt, amit tudtam.

Az ő bizonytalan munkahelye, anyám pánikbetegsége, veseproblémái...Nem jött a megfelelő alkalom, aztán meg már későnek érezték. Nem lett. 

Amikor anyámnál puhatolóztam a témában, nagyon gyorsan lekeverte. Nem, neki csak én vagyok, bőven elég vagyok, életemindeneimád engem, pont.

Mondjuk nem egészen hittem el.

Nem azt, hogy szeret engem, afelől sosem volt kétségem. De azt nem tudtam elhinni, hogy ez ilyen könnyen ment. És akkor már egyre többet forgattam ezt a sztorit a fejemben. Olyan volt, mintha egy tízezer darabos puzzleből, meg lett volna már pár rész, de hiányoztak azok a darabkák, amik összekötik őket. Aztán addig forgattam, addig túrkáltam, hogy előkerült. 

Beszéljünk most csak anyámról. 

A fiatal, gondolom boldog feleségről, aki eltervezi a férjével, hogy két gyerekük lesz. Ők is ketten voltak. Lesz két gyerek, egy testvérpár, és nem követi el azokat a hibákat, amiket nagyanyám elkövetett vele meg a tesójával. Lesz két gyerek jóvátenni. Lesz két gyerek, akiket úgy szerethet, egyformán, ahogy mamám sosem tudta őket. Lesz két gyerek. 

És akkor nem lett két gyerek. Egy lett. 

És ez veszteség. Lehet, hogy nem vetélés, lehet, hogy nem egy útközben elveszített kisbaba, de veszteség. Lemondás. És még egzakt oka sincs. Nem olyan, mint amikor azt kell megérteni, hogy valami nem lehet a tiéd, mert nincs rá pénzed. Nem olyanok a körülmények. Még csak nem is olyan, mintha azt kéne megérteni, hogy olyan szervi gondod van, ami miatt nem lehet. Ez egy nagy kövér, “mert csak”. Nem teljesülhet a leghőbb vágyad, nem lehetsz kétszeres anyuka, azért, mert. És pont. És kész. Ezt oszd be, ezzel legyél boldog. Vagy, amit akarsz. 

És az ember ilyenkor már csak úgy működik, hogy próbál kezdeni valamit a helyzettel. Próbál valami érthetőt, ésszel felfoghatót passzintani a helyzethez, mert amire van valami ésszel felérhető magyarázat, azzal könnyebb megbírkózni. Pl. ha lehet valakire haragudni érte. Ez, azt hiszem, teljesen normális. Amikor elveszítesz valamit, még akkor is, ha igazán nem is volta a tiéd, csak beleélted magad, az egy adott ponton dühöt szül. És akkor muszáj valakire haragudni. Muszáj, mert máskülönben megőrülsz. 

Azt hiszem, haragudott, vagy haragszik apámra. Amiért sokat ivott a házasságuk elején, amiért fájdalmat okozott neki, amiért nem számíthatott rá úgy, ahogy kellett volna. Nem tudom, valaha elmondta-e neki. Hogy minden felcsattanásában, sértődésében kicsit ott van ez is. 

Meg, mert ez a helyzet nem tett jót a pánikbetegségének sem. Ez a bizonytalanság, mikor lesz a következő, mikor jön haza megint úgy. Nem volt ilyenkor sem agresszív, sem semmi. Bamba lett és szótlan. Láttam én is ilyennek, nem jó látvány. Nagyon nem. Valami gyomortájéki, iszonyú kellemetlen érzést szült bennem, és volt, hogy én is féltem attól, hogy ez mikor következik be megint. Mert akkor napokon, heteken át tartó rémes hidegháború következett. Amit akkor sem volt könnyebb túlélni, mikor már nem éltem otthon. 

És akkor ebben éltem én.

Az egyetlen gyerek. 

Aki így egyedül maradtam anyám minden szeretetével, féltésével, figyelmével, aggódásával. Aki felé az lett kommunikálva, hogy csak ő, és csakis kizárólag. És, aki közben azt látta, hogy a saját anyukája, elképesztőn, már-már érthetetlenül kedves, és nagy figyelmet fordít más gyerekekre. Játszótéren, családban, barátoknál, mindenhol.

Nem értettem. Kicsi voltam, és nem értettem. 

A gyereknek jobbára a számszerűsíthető dolgok léteznek, azt érti, hogy valami egy, kettő, három, aztán elfogy, vagy épp van tovább, de ha arról kezdesz neki magyarázni, hogy a szeretet, amit amúgy sem lát, amúgy sem tud  megfogni, az nem egy kifogyható dolog azt nem érti. Azt érti, azt értetetm én is,hogy a dolgok elfogynak. Ráadásul, rendszerint a jó dolgok fogynak el. Elfogy a csoki, vége lesz a mesének, vége lesz a szünetnek, haza kell menni a játszótérről. Akkor anyu szeretete, ami egy jó dolog, hogy tudna nem elfogyni? Nem értettem, és nem is hittem el. És mikor úgy pátyolgatta az unokatesóimat, vagy egy random kisbabát, ahogy engem, akkor félni kezdtem, és dühös voltam, hogy de miért?! De miért jár neki is ez, egyrészt, másrészt, ha az a mondás, hogy én és csak én, akkor miért, hogy ő is? Most akkor mégsem csak én? Vagy mi az Isten van itt? Miért nem vagyok elég? Miért nem elég az, hogy engem szerethet? Hogy én vagyok neki? 

Mert nem volt elég. 

Sosem mondaná ki, neki ez nagyobb szentségtörés lenne, mint köpni az oltáriszentségre, de komolyan. 

Nem volt elég, mert nem ezt ígérték neki. Nem erről volt szó, és még dühös sem tud lenni egy konkrét valamire, vagy valamire, amiért nem úgy lett. Ezért hát kompenzált. Kompenzált rajtam, és kompenzált más gyerekeken. Kompenzált rajtam, az irreális szeretetével, az állandó tutujgatásával, a túlféltéssel, hiszen csak én voltam, én az egyetlen. Aztán teljesen váratlan pillanatokban, kompenzált más gyerekeken, akiket szerethetett, akik picik voltak és cukik, és akik egy kicsit, egy percre, órára, akármennyi időre, azok a gyerekek tudtak lenni, aki neki nem adatott meg. 

Akarta vagy sem, felteszem nem, nyilván nem is volt tisztában vele, hogy ez történik, de belémnevelte a bizonytalanságot. A nem elég érzést. Nem vagyok elég, nem vagyok elég, mert valamiből kettőt várt és egy lett belőle. És akkor az nem elég. 

Talán elég lett volna egyszer kimondania. Hangosan. Magának, hogy fáj ez az egész. Hogy veszített, és csalódott, hogy igenis dühös, hogy nem ezt akarta, nem így, és akármilyen jól is alakult, akármilyen nagyon is szeret engem, de akkor sem kapta meg az élettől, amit várt, és ezért haragszik, és csalódott, és ez egy fájó veszteség neki. Ehelyett elnyomta. Elnyomta, hiszen egy anya nem érezheti azt, hogy nem elég neki a gyereke. Ő biztosan nem legalábbis, mert ő eleget megkapta ezt nagyanyámtól, akkor ő nem fogja ezt csinálni. Miközben persze ott tombolt valahol ez az egész rendezetlen érzés, és valahol kiutat keresett magának. Mint egy fura kipárolgás. Amiről ő sem tud, én viszont belélegeztem. Belélegeztem ezt a nagy bizonytalanságot, hogy nem vagyok elég. Nem vagyok elég az anyámnak, hát nem lehetek elég senkinek. Se barátnak, se pasinak, senkinek. 

Durva prés lehet ez. Küzdeni egy teljesen kezelhetetlen indulat, fájdalom ellen, azon az alapon, hogy ezt nem illik érezni. Pedig dehogynem. Emberek vagyunk, gyarló, elcseszett érzésekkel. Még az anyák is. Még nekik is joguk van embernek lenni. 

Hát ezt hoztam magammal. Hát innen a szorongás. 

Mit tudok tenni? 

Jó lenne egyszer megbeszélni anyámmal. Nem tudom, valaha lesz-e módom rá. Pedig én nem haragszom. Nem tudom,milyen lehet lemondani valamiről, amit ennyire szeretnél, és nem kapni jóvátételt érte. Nem haragudnék, ha elmondaná, hogy csalódott volt, hogy ezt a hiányt azóta sem tudta hova tenni. És, ha azt mondaná, hogy ez nem kisebbíti az irántam való szeretetét, elhinném neki. Igazán. 

De addig is. Azt tudom tenni, hogy minden egyes alkalommal emlékeztetem magam, hogy nem az enyém. Nem az én félelem, nem az én történetem, csak valami, ami rajtam maradt. De nem viselhetem a következményeit. És ezt addig fogom mondogatni, ameddig el nem távolítom magamtól teljesen. Vagy legalább eléggé ahhoz, hogy hagyjon lélegezni. Nincs más megoldás. Mert ez nem az én szorongásom. És nem is dolgom tovább vinni. 

Elég vagyok. 

És csak ez számít. 

Huh...Nagy levegőt!

Marla

[kellcamino]

Első nap, avagy a landolás

2018.08.06. HÉTFŐ

A mai napunk még Budapesten indult egy korai ébresztővel. Egyik barátunk szintén azzal a repülővel ment Spanyolországba, mint mi és 3:15-kor tudni szerette volna, hogy mi merre megyünk a landolás után. Összességében azt hiszem egyikünket sem zavart a dolog, mert én azelőtt sem tudtam aludni túl jól az izgatottságtól, a Márkot meg ez sem zökkentette ki [háát...]. Az ébresztő 3:30-kor szólt. Egy rövid készülődés után elindultunk az éjszakaihoz. A hajnalokat eleve mindig szeretem, mert olyan érzésem lesz tőle, hogy így, hogy ilyen korán felkeltem tuti minden belefér a napba [nekem meg olyan érzésem lesz tőle, hogy utálom]. Most ráadásba totál be is voltam sózva, szóval csak lubickoltam már a repülőtérre vezető útban is [én az utálatban lubickolva fuldokoltam eme csodás korai órában]. Márk közben tejbegrízt reggelizett [ja igen, abban is fuldokoltam, mert fölélőttem az adaggal, de a reptéri kapun nem lehet átvinni]. Amikor a 200E-ről leszálltunk pont összefutottunk az ismerőssel, ha tervezzük se sikerült volna így. Az ellenőrzés, repülőgép megtalálás zökkenőmentsen zajlott azt leszámítva, hogy a kézipoggyászba betehető 6 cm-nél rövidebb pengével rendelkező kést azt ki kell tenni a táskából külön a műanyag tálcára. Khm...mi ezt nem tudtuk [pfú pedig királyul elrejtettem]. De nem volt belőle semmi probléma. A repülőút nagyon szép, habár pöppet álmos volt, a Márk aludni is tudott [igazából csak pislogtam, becsuktam Budapesten és kinyitottam Santanderben]. És egymás mellett tudtunk ülni, mivel Márk mellett nem ültek az egyik oldalon. Amúgy az volt vicces és érdekes a gépen, hogy megfigyelhetőek voltak olyan emberek, akikről felismerhető volt, hogy igen, ők is az El Caminóra jönnek. A leszállás nagyon furcsa érzés volt, mert közvetlen a landolás előtt egy öböl terült el, így az embernek olyan érzése volt, hogy mindjárt tengeralattjáróvá változik a repülő. De szerencsére megúsztuk mindenféle metamorfózis nélkül. A reptér ahol landoltunk nagyon kis picike volt, ahogy kiléptünk az épületből pálmafák és legelő tehenek látványa fogadott minket. Itt nem tudom miért, de nem csináltam fotót, amit utólag picit bánok, mert nagyon tetszett a hely hangulata és szívesen megmutatnám nektek is. A repülőtérről busszal eljutottunk a santanderi buszpályaudvarra, ahonnan később a buszunk indult. Mivel volt még időnk sétáltunk egy picit. Megnéztük a katedrálist (Itt is olyan agyonaranyozott oltárok vannak, mint anno Portóban, elég brutálul néz ki), meg megtaláltuk az egyik alberguét. Az Irunba vezető buszút nagy része alvással, a másik része azzal telt, hogy azon gondolkoztam, hogy vajon itt mindig ilyen szürke-e az ég. Tiszta fura fények voltak, mintha valaki betett volna valami szűrőt. Amikor Irunban leszálltunk a buszról szó szerint mellbevágott minket a forróság. Szerencsére első napra nem terveztünk túl nagy teljesítményt, csak a Decathlont, hogy beszerezzünk még naptejet meg a gázfőzőhöz gázpalackot. Irun a baszk tartományban fekszik, aminek van saját nyelve is, ami eltér teljesen a spanyoltól [meg bármiféle emberi nyelvtől]. Ez azért megemlítendő, mivel a Decathlon az Txingudi Marketalgunea nevű megállónál volt és mi próbáltunk érdeklődni a buszsofőrtől, hogy jó irányba megyünk-e, de a kiejtésünk annyira páratlan volt, hogy a megértés érdekében a buszsofőr leszállt a buszról és megkérte, hogy mutassuk meg a táblán, hogy hova szeretnénk eljutni. Amúgy nagyon segítőkész volt és a busz olyan ritkán járt, hogy odafelé és visszafelé is vele utaztunk. Megkerestük az alberguét, ahol váltottunk zarándok útlevelet, beregisztráltunk és útnak indultunk. (Ebben az alberguében, mire mi odaértünk már nem volt hely.) Mivel volt már körülbelül 7 óra, nem mentünk sokat csak egy 4,8 km-t. Itt volt egy templom, szép kilátás, egy kemping, meg egy csap, amiből nem jött ivóvíz. (De nem maradtunk víz nélkül az egyik ott piknikező apa-fia páros a kérdésemre, hogy tudnak-e valahol ivóvizet, a kezembe nyomott egy másfél literes ásványvizet. [Mellesleg ezt az üveget vittük aztán 5 héten keresztül tartalékos palackként.]) Mielőtt felvertük volna a sátrat a Márk körbekérdezett, hogy szabad-e  erre sátrazni, de nem kaptunk rá egyértelmű választ, cserébe később az egyik kérdezett ausztrál házaspár meginvitált minket egy beszélgetésre a lakókocsijukba. Mivel a sátrunk már állt, és a lakókocsijuk kb. 200 méterre volt, ezt inkább kihagytuk és az alvást részesítettük előnyben. [Ajj, ezt azért eléggé sajnáltam, nem jól jött ki a helyzet.] Mivel nagyon meleg volt, a sátoron lévő külső réteg ajtajait nyitva hagytuk, hogy járjon a levegő. Éjszaka hatalmas szél volt, ami kicsit lehűtötte a levegőt és párszor szívinfarktust okozott nekem, annyira szokatlan volt a hangja.

Összességében ez az első nap nagyon jó volt. Hatalmas boldogság, hála és szabadság érzés volt bennem, hogy ezt csinálhatjuk és itt lehetünk. [Biztos bennem is, de most csak a koránkelés iránti mély ellenérzés van meg.]

[albergue 0 - 1 sátor]

[lillainindia]

Az utolsó :)  - Good Bye India & Welcome Hungary

Halihó! Elérkezett az idő, és vele együtt az utolsó blog bejegyzésem is. Igaz, hogy utazás előtt akartam megírni, és megosztani, de aztán annyi mindent csináltam az utolsó napokban, hogy erre nem volt időm. Meg így jobb is, hiszen így az utazásról is tudok írni. Egyébként igen, szerencsésen haza értem 2 héttel ezelőtt. Minden rendben, és nagyon jó itthon lenni. No, de nézzük, hogy mi minden történt az utolsó két hétben.

Szóval lement az utolsó két nap a suliból, illetve lejátszottuk az utolsó nemzetközi foci rangadót. Egész félév alatt azt hiszem 4x játszottunk (nem annyira sokszor). Mindig a cserediákok az indiai diákok ellen. Egyszer az egyik, egyszer a másik csapat nyert, viszont mi jobban játszottunk mindig, csak állandóan potyagólókat kaptunk. Így volt ez az utolsó meccsen is, ahol 3-2re kaptunk ki. Mind a három potyagól volt. Persze nem nagy meglepetésre én voltam egyedül lány. :D

December 1-jén volt az utolsó órám, és utána jöttem rá, hogy ez tényleg az utolsó volt. Itthon már nincsenek óráim, csak egy szakdoga megírása és egy államvizsga, utána végeztem. Hamarosan Mester Lipták Lilla leszek. xD

Ezen a napon egyébként még leforgattunk délután Sunnyval (egy indiai sráccal, aki jó barátom lett) egy focis videót, ahol dekázok, meg csinálok 1-2 trükköt. Erről láthattatok is egy videót a facebook és az instagram oldalamon. Eléggé kíváncsi voltam, hogy hogy fog menni, mert nagyon régen csináltam már ilyeneket, de szerencsére minden megmaradt. Semmit nem felejtettem, ami nagyon jó érzés, így több mint 1 év kihagyás után. Meg is jött a kedvem a focihoz. Remélem, lesz lehetőségem elmenni valahova játszani, bár ez attól is függ, hogy hol fogok lakni a következő időszakban.

https://www.facebook.com/liptak.lilla/videos/10155904852877365/ 

Ezen a linken tudjátok megnézni a videót, ha még nem láttátok. :)

Este pedig Sunny elvitt vezetni, mert van kocsija a campuson belül. Elvitt egy kihalt utcára, ahol kipróbálhattam, hogy milyen egy jobb kormányos kocsit vezetni. Hát elég furcsa volt, egyszerre nagyon sok mindenre kellett koncentrálni. A váltó a másik oldalon volt, illetve az volt a furcsa, hogy bal oldalon volt a kocsi nagy része, jobb oldalon pedig semmi. Volt is egy kis baki, de egyébként jó élmény volt, de az biztos, hogy Indiában nem vezetnék normális utakon, mert őrült a közlekedés.

Vasárnap kezdődtek a vizsgáim. 5 vizsgám volt 4 nap alatt. Hát vicces, mert sosem vettem még ennyire lazán egy vizsgaidőszakot sem, de a mid-term vizsgák után tudtam, hogy mire számíthatok. Szinte semmit nem tanultam, csak az esettanulmányokat olvastam el a következő napi vizsgákra, és ennyi. Csak egy plusz tehernek éreztem ezeket a vizsgákat, annyira nem láttam lényegüket. Csak túl akartam lenni rajtuk. Ekkor kezdtem igazán azt érezni, hogy már nagyon-nagyon mennék haza. Csak vártam, hogy teljen az idő és vége legyen a vizsgáknak.

Rendeltem egy ilyen nagyon menő pólót magamnak:

December 6-án, szerdán volt az utolsó vizsgám. Mivel mikulás volt megleptem magamat egy kis csokival is, mivel itt Indiában alig ettem csokit 3 hónap alatt. Nagyon sokan másnap, 7-én már mentek is el a suliból. Volt, aki haza, volt, aki pedig még ment tovább utazni. Ezért volt egy kis búcsú buli a közös szobában, ahol az IRC team-től kaptunk egy tortát.

 Ezután a többség elment valami buliba, de én nagyon fáradt voltam, mert nagyon rosszul aludtam azokban a napokban, ezért inkább maradtam, és hasznosan töltöttem az időmet, plusz elköszöntem Madstől. Ő volt a dániai srác, aki először lelépett. Már 6-án este mennie kellett a reptérre. Nagyon megszerettem őt is a végére, szóval még azt a pár utolsó órát vele töltöttem.

A többiek kb. 1-2 között értek vissza. Hát fenomenális volt. Páran elég jó állapotban tértek vissza, mivel a buliban, ahol voltak ingyen volt a sör, és a srácok nem fogták vissza magukat. Pont azok az emberek voltak teljesen készen, akik másnap mentek tovább Nepalba (Chris, Arthur) vagy haza (Edo). Iliasék valahonnan szereztek egy kiskutyát, akinek ráadásul nyakörve is volt, ami elég ritka Indiában. A kutya ott volt a koliban. Eléggé sajnáltuk szegényt, mert nem tudtuk, hogy ki a gazdája, de kitenni meg nem lehetett a suliban, mert az ottani kutyák megölték volna, mert nem ismerték. 2 nappal később egy menhelyre sikerült elvinni. :/

Amúgy én nagyon jót szórakoztam mindenkin, és a végén megint megvalósult a múltkori szappanos, padlón csúszkálós móka, csak most nem egy szobában, hanem kint a teljes folyosón. Nagyon vicces volt, megint nagyon jó videók készültek.

Készül a terep:

A vizes srácok ölelésében :D

5 után mentünk aludni, és én megígértettem a srácokkal, hogy másnap felébresztenek mielőtt mennek, hogy el tudjunk búcsúzni, de persze egyik sem jött, mert azt mondták, hogy nem szeretnek búcsúzkodni. Főleg Chris miatt voltam szomorú, mert őt nagyon szerettem, de sem Arthur, sem Edoardo nem jöttek…. :D A férfiakban nem lehet megbízni.

Másnap mire felébredtünk már csak a cserediákoknak csak a fele volt ott a suliban. Mivel mindenki elég offos volt, ezért felmentünk a rooftopra lazulni. Előző este eset pár csepp eső, és ez elég volt ahhoz, hogy ne legyen akkora szmog. Ráadásul nagyon jó idő volt, hét ágra sütött a nap, végre először tényleg kék volt az ég Gurgaon felett. Mi pedig fent zenét hallgattunk, olvastunk, beszélgettünk és persze közben napoztunk.

A kutyus is velünk napozott

Aznap este még elmentünk Dhwanival, Hendrikkel és Steffel Delhibe egy piacra, mert Hendrik másnap este indult haza, és akart még venni az anyukájának ilyen tipikus indiai ruhát. Én meg csak elkísértem őket, mert én is meg akartam nézni a helyet. Hát megint amilyen forgalom volt Delhiben… kb. 1,5 óra alatt sikerült odaérni a piacra, viszont megérte, mert nagyon kis hangulatos piac volt. Volt minden, de nem volt olyan zsúfolt, mint az összes többi, ahol eddig jártam.

Street food:

Minden csillog, minden színes:

Ettem egy ilyen jégkrém csodát is (sajnos nem volt olyan finom, mint amilyen jól kinéz).

Úgy volt, hogy ezen az estén még elmegyek Sunnyval egy étterembe, ahova volt valami voucherja, vagyis ezt mondta, és ingyen ehettünk volna ott, de olyan fáradt voltam, hogy elnapoltuk a dolgot. Helyette este elégettük a jegyzeteinket, és az esettanulmányokat, amiket kaptunk az egyik kapunál, ahol az őrök minden este tüzet gyújtottak. :D A félévet elégettük, aztán pedig ittunk még egy Chai-t Gaji-nál, aki minden este érkezett a campusra és éjféltől kb. hajnal 3-ig parathat és chai-t készített és árult.

Ennyi maradt:

Másnap megint a rooftopon töltöttük a nap nagy részét Hendrikkel, Stef pedig elindult Agrába, szóval kb. csak ketten voltunk egész nap. Elég jó színünk lett, mert nagyon sütött a nap. A nap nagy részét együtt töltöttük el, este pedig elbúcsúztam Hendriktől, ami elég rossz volt, mert kb. ő volt az, akivel a legtöbb időt töltöttem, főleg az utolsó hetekben. Szomorú voltam, hogy elment. Amúgy rájöttem ez alatt a pár nap alatt, hogy utálok búcsúzkodni. Késő este pedig még nyomtan egy ping-pong csatát Rohannal. Nagyon jól játszik. Tanított is nekem 1-2 trükköt.

Másnapra már csak hárman maradtunk. Omar, aki kitalálta, hogy azután, hogy semmit nem csinált egész félévben csak füvezett meg ivott, elkezdett könyvtárba járni (ahelyett, hogy valami közös programot csináltunk volna), Ilias, aki állandóan Delhiben volt a brazil vagy belga barátaival/nál és én. Szóval igazból egyedül voltam, ezért az indiaiakkal töltöttem egy csomó időt az utolsó napokban. Ezen a napon is napoztam egyet. Csatlakozott hozzám Nirosha és két barátja. Azután 4 körül elmentem Sunnyval Delhibe. Elvitt kocsival a város központjába, a leghíresebb térre, ahol a leghíresebb piac van, illetve ott van a Central Park is a hatalmas indiai zászlóval. Plusz volt egy hatalmas zenélős, világítós szökőkút, ahol a víz és a fények a ritmusra mozogtak. Nagyon tetszett nekem ez a hely.

Itt ettünk valami indiai édességet, ami fogalmam sincs, hogy mi volt, de minden féle fűszeres, mentolos édesség, körbe tekerve pálmalevéllel, és a miénk még csokival is be volt vonva. Állítólag jó a gyomornak. Nagyon sokáig kell rágni, de van olyan fajtája is (az eredeti), amiben dohánylevél van, és azt ki kell köpni miután megrágta az ember.

Körbe mentünk a piacon, utána pedig beültünk egy helyre kajálni. Nagyon finom volt a kaja, de nagyon kevés és én alapból nagyon éhes voltam. Amúgy ilyen csirkés tortillát ettünk. Utána haza mentük, de útközben vettünk 2-2 sört, amit a koliban ittunk meg.

Másnap megint a rooftopon napozással kezdtem a napot, ahova csatlakozott hozzám Rohan. Ez volt az utolsó előtti napom. Délután elmentünk Rohannal a Sector14-ba, mert még venni akartam fűszereket, meg csináltatni magamnak Hennát a kezemre. Tök szép lett szerintem (400 Ft volt amúgy), de amikor megszáradt és 2 óra múlva leszedtem a masszát, akkor nem volt elég sötét a minta a kezemen. Később mondták az indiai lányok, hogy a kezem belső felére kellett volna csináltatnom, mert ott jobban befogja a bőrt, de én ezt nem tudtam.

Este még utoljára elmentem vacsizni a Sharma-ba (ami a sulis büfé). Ettem egy Chicken momo-t, és ittam egy chai-t.

Utána úgy volt, hogy megnézem a Manchester meccset a srácokkal, de helyette inkább Subbuval gitároztam még egy utolsót. Feldolgoztuk a Margaret Island-től a Nem voltál jó című számot. Szerintem nagyon jó sikerült, és Subbu is nagyon ügyesen énekelte a magyar szöveget. Persze előtte meg kellett tanítanom a kiejtésre, és azt mondta, hogy eddig ez a legnehezebb nyelv, amivel találkozott.

 A videót itt tudjátok megnézni:

Plusz pár kép:

Nagyon álmos voltam :D

Ezután még éjfélkor elmentem az egyik indai barátom, Baxi szobájába, ahol éppen ittak pár barátjával. Én nem ittam, de nagyon jókat nevettem rajtuk, és kb. ott voltam 2-ig. Aztán még visszamentem a közös szobába, ahol ott volt Abishek, Dhwani, és Stef (a szobatársam), aki éjfél után ért vissza Agrából és még egy estét ott töltött a koliban. Egyébként Omarral nem is találkoztam az utolsó pár napban, kíváncsi voltam, hogy odajön-e elbúcsúzni másnap. Nem tudom, hogy mi baja lehetett amúgy.

Baxival:

Abishekkel [hajnal 3 után]:

Vikasszal:

Reggel elbúcsúztam Steftől, aki már 9-kor indult. Az utolsó napon is terveztem még egy napozást, viszont aznap elég felhős, hűvös időre ébredtünk. Helyette találkoztam Sumita Rai-el, azzal a tanárral, aki tavaly Szegeden volt, akinek a hatására Indiában kötöttem ki, illetve elköszöntem Namratától is, aki a nemzetközi diákokkal foglalkozó tanát volt. Bepakoltam a cuccaim nagy részét, kinyomtattam a jegyemet, utána pedig mentem egy kört a suliban, csináltam pár utolsó képet és videót.

Elmentem Rahulhoz (egy másik barát) a szobájába egy kávéra és elköszönni. Még utoljára ebédeltem egyet a menzán, hajat mostam, és utána kész voltam, hogy befejezzem a pakolást. Igen ám, de elég sok cuccot vettem, szóval nagyon neccesen fértem bele a táskámba. Sőt nem is nagyon fértem bele. Sem hely, sem súly szempontjából. Szerencsére Nirosha és pár másik indiai lány ott voltak velem délután. Nirosha segített újra bepakolni. Az összes cuccomat felgöngyöltük egyesével, hogy kevesebb helyet foglaljanak, és így pont be tudtuk csukni a bőröndöt a végén. Szerencsére Abishek nekem adta ajándékba a túrahátizsákot, amit még félév elején adott nekem kölcsön (amúgy meg akartam venni tőle, de nem engedte), így ebbe sokkal több cucc fért, mint a sima hátizsákomba. Ezután jött a súlymérés. A bőröndöm az 30 kg körül volt, ami pont jó, mert 30 kg lehetett max., a hátizsák viszont 14 kg volt, ami csak 7 kg lehetett volna max. szóval azon izgultam, hogy azt ne mérjék le a repülőtéren. (Mondjuk bele tettem a tankönyveimet, amik elég súlyosak voltak, szóval vész esetén azokat ott tudtam volna hagyni a reptéren.) Este még elbúcsúztam Jimmytől és Illiastól, mert mind a ketten 7 körül hagyták el a sulit.

Ekkor találkoztam Sunnyval is, aki elvitt vacsizni (amit már napok óta terveztünk), de csak utolsó este jött össze. Kiderült, hogy nem is voucherja volt, hanem az egyik rokona vezet egy menő szállodát nem messze a sulitól, és annak az éttermébe bármikor mehet ingyen kajálni, és akár vihet magával barátokat is. Hát esküszöm… ez volt a legjobb kaja, amit Indiában ettem. Grill húsok (csirke, bárány), nagyon finom húsos ételek, isteni indiai desszertek. Nagyon tele ettünk magunkat, ráadásul egy nagyon finom vörösbort ittunk a vacsora mellé. Szuper volt a kaja is, és a hely is nagyon szép volt. Mintha nem is Indiában lettünk volna.

Ez nagyon finom bor volt! (Száraz vörös - a kedvencem)

Egész soká, 10 körül értünk vissza a koliba, és ekkor szóltam mindenkinek, hogy éjfélig a szobámban vagyok, aki szeretne elköszönni, addig ott megtalál.

Indulásra készen:

Arra viszont nem számítottam, hogy egy csomóan jönnek majd és nem csak elköszönni. Hoztak piát, rágcsát, zenét… nagyon jó hangulatban és gyorsan telt el az utolsó 2 óra. Mindenki ott volt, aki számít. Kaptam csokit és kis ajándékokat is tőlük, ráadásul a vége fele még Omar is megjelent. Ott volt Baxi, Vikas, Dhwani, Subbu, Shivam, Abishek, Nirosha és a lányok, Sunny és Rohan (remélem, nem hagytam ki senkit). Pont mondani akartam, hogy csináljunk egy közös képet, de történt egy kis baleset, mert Abishek elcsúszott és beverte a fejét a fal szélébe. Fel is nyílt a feje, és vérzett. Mindenki őt kezdte ápolni. (Szerencsére nem lett nagyobb baja.) Viszont nekem mennem kellett, így végül mégsem tudtam teljesen normálisan elbúcsúzni mindenkitől, de lehet, hogy jobb is ez így.

Omar csak eljött elköszönni:

A büfés csávó :) “kicsit” alacsony, de nagyon aranyos:

Sunnyval fél 1 körül indultunk. Kivitt a reptérre kocsival, így nem kellett a taxival sem bajlódnom. Még jó, hogy időben érkeztünk, mert nem számítottam ekkora ellenőrzésre. Kicsit komolyabb, mint itthon. Alapból a terminálhoz, ahol fel tudod adni a csomagjaid (tehát az épületbe) csak az léphet be, akinek van jegye. Azaz a kísérők oda sem mehetnek már be. Itt is sorba kellett állni.

Itt már nagyon paráztam, hogy minden rendbe legyen a csomagjaim súlyával, főleg mikor a sorban az előtte álló srác egyik kézipoggyászát nem engedték fel mert túl súlyos volt a kettő együtt. Szerencsére mivel nekem csak egy hátizsákom volt, ezért nem mérték le, plusz a nagy bőröndöm is 30,5 kg volt, ami még nem számított problémának. Ezután jött még egy ellenőrzés, ahol a bőröndöt világították át. Mindenen átjutottam, azt hittem, hogy végre megvan minden. Megtaláltam a kaput is, ahonnan indult a gép, de ahhoz, hogy a várakozó részre bemenjek, ott is sorba kellett állni egy ellenőrzés miatt, utána a kapunk való belépésnél is csekkolták még egyszer a jegyet és az útlevelet, és a repülőre fellépéskor is. Szóval jó alaposak voltak. Ami nem baj, inkább legyen így, minthogy valami baj legyen később, csak így hajnali 1-4 között kicsit megviselt ez a procedúra, főleg úgy, hogy 14 kilós volt a hátizsákom és előző este is csak 4 órát aludtam.

Delhi repülőtér (pár kép):

Imádkozó szoba és dohányzó szoba:

Még egy biztonsági ellenőrzés

Várakozás....

Legjobb dolog, ami velem történt akkor :D

A repülőút jó volt, nem volt semmi probléma, max annyi, hogy nem nagyon tudtam aludni, mert mindig leesett a fejem, meg mellettem egy család volt, ahol a kb. 2 éves kislány az út feléig torka szakadtából ordított, és senki sem tudta, hogy miért. Dubaiban nem volt valami sok időm az átszállásra. Mire beértem a terminálra eléggé szednem kellett a lábaim, mert a beszállókapum nagyon messze volt. Ezen a gépen már nem voltak olyan sokan, és a többség magyar volt. Nem is ült mellettem senki a gépen, szóval nagyon kényelmesen utaztam. Próbáltam itt is aludni több-kevesebb sikerrel, ilyen 10-20 perces mikro alvásaim voltak csak. Viszont összeismerkedtem a staffal, akik nem voltak szolgálatban, csak épp utaztak vissza Pestre, velük boroztunk egy jót a fedélzeten. Sikerült elcsípnem Békéscsabát is felülről. Viszonylag hamar eltelt az út, és nem volt semmi probléma. A kaja is finom volt a repcsin. 3 kaját is kaptam a 2 repülőn, szóval nem voltam éhes.

Jó reggelt Dubai!

Kuvait felülről:

És Békéscsaba felülről:

Nagyon jó volt hazaérni. Apa és Zalán jöttek ki elém a reptérre. Egyből Szeged felé vettük az irányt, mert Villőt fel kellett venni. Megálltunk Inárcson, hogy igyak végre egy igazi kávét.

Zalán kicsit megfáradt az utazásban:

Eddig írtam meg anno a blogot, amikor haza értem. Azóta eltelt 2 hét, és karácsony van. Nagyon jó itthon végre a szeretteimmel. Miután haza értem megjártam Szegedet és Budapestet is, találkoztam a barátaimmal, plusz felkészültem karácsonyra. Nagyon jó az a sok szeretet, amim körbevesz. India még nem hiányzik, de pár ember azért igen.

A barátokkal Szegeden <3

Claukámmal <3

Pesten egy kis forraltbor a karácsonyi vásárban :)

Balázs is haza ért Hollandiából:

Charliekával:

Szofikával melegszünk a hősugárzó alatt :)

Karácsony otthon:

Imádom :)

Tesóimmal <3

Zalus :)

Összességében nagyon jó volt ez a 3,5 hónap, örülök, hogy elmentem és ilyen élményekben volt részem. Úgy érzem, hogy sokat tanultam, és sokat hozzám tett ez az utazás. Köszönöm mindenkinek, aki követett és olvasott itt, remélem, nem bántátok meg . Ha bárkinek bármilyen kérdése van még Indiával kapcsolatban, nyugodtan keressen!  Nagyon jól estek a pozitív visszajelzések. De ide már nem írok többet. Viszont az biztos, hogy még hallotok rólam. Ezt megígérem. ;)

Búcsúzom, és nagyon boldog karácsonyt és előre is boldog új évet kívánok mindannyiótoknak!

Összesítő:

Indiában eltöltött napok száma: 100 nap

Ebből utazással töltött napok száma:

Betegségek száma: 1 db – dengue láz, de ezt is nagyon enyhe tünetekkel vészeltem végig

Gyomor és emésztési problémák (pl.: hasmenés, hasfájás): 0 db (Ez nagyon durva, de egy sem volt, és én voltam az egyedüli, akinek nem volt semmi ilyen baja.

Teljesített kurzusok száma: 5

Vizsgák száma: 10

Marketing verseny: 1

Hús evés: nem sok

Minimális elfogyasztott édesség és sajt (2 dolog, amire eddig rá voltam függve, de többé már nem)

Testsúly változás: +3 kiló (érdekes, hogy nem fogytam, hanem híztam kint) --> majd leedzem :D

Állatok, amiket láttam:

Rengeteg tehén

Végtelen számú kutya mindenhol

3 db macska

Sok-sok mókus

Szoba gekkók

Elefánt

Teve

Majmok

Kecskék & birkák

Meglátogatott plázák száma: 0

Meglátogatott piacok száma: sok (kb. 15-20 indiai piac)

EGY BIZTOS, HOGY HÁLÁS VAGYOK, HOGY ELJUTHATTAM IDE. TÖBB, JOBB ÉS ERŐSEBB LETTEM, MINT AMILYEN VALAHA VOLTAM.

NAMASTE

[videomacii]

Sokan mondták már nekem, hogy írjam le, hogy kötöttem ki ezen az oldalon, hogy hogyan lettem ennyire remény/-hit vesztett. Többször is írtam már erről, de az egész történetet még nem meséltem el senkinek se. Úgy érzem, most, hogy megint közel vagyok a halálhoz, épp ideje.

Tehát...Ez az egész dolog visszanyúlik egészen öt éves koromig. Igen, jól olvastad, öt éves koromig. Tudom, most arra gondolsz, hogy egy öt éves gyereknek mi baja lehet. Hát nekem elég sok volt. Ugyanis vertek. Az ég megáldott egy idősebb testvérrel, akit igaz szeretek, de kiskoromban utáltam. A szüleim mindig hajnaltól késő estig dolgoztak, hogy el tudjanak minket tartani, ennek következtében egész nap tesómmal voltam. Ugyebár milyen is egy gyerek? Folyton csak játszani akar, és szórakozni. Boldognak lenni. Ahányszor odamentem tesómhoz hogy játsszon velem, megvert. Sokan azt hiszik most, hogy biztos csak adott bár pofont és kész. Na ja, bárcsak annyi lett volna! A fejemet verte a falnak, ütött/rugdosott ahol csak ért. Lerúgott az ágyról, koppantam a kövön, majd ott folytatta. Nem emlékszem az összes ilyen esetre, sőt az akkori gyerekkorom felére se, hisz emlékezetkiesésem lett. Emellett a koponyám és a bordám is törve volt. Míg más gyerek utált óvodába járni, én imádtam. Imádtam azokat a napokat, amikor a szüleim velem voltak. Szünetekben gyakran volt olyan álmom, hogy alszok és amikor felkelek, itt vannak az ágyam mellett. Erre mindig felébredtem, és tudatosulnom kellett a valósággal: nem voltak ott. Dolgoztak. Amikor bármit is említettem a szüleimnek a verésekkel kapcsolatban, másnap emiatt újabbakat kaptam. Nem is tudom meddig ment ez így...sokáig, nagyon sokáig. A mai napig szoktunk verekedni, de már én is visszaütök, és nem hagyom magam, hiába kerülök ki szinte mindig vesztesen, legalább megpróbálom.  Ezek után iskolás lettem. Tudtam, hogy más lesz mint az ovi, hisz kevesebbet leszek otthon, és új barátokat szerezhetek, hisz a régiek elhagytak. Kár volt bíznom ebben a dologban. Ugyanis amint az osztály úgymond összeszokott, kellett egy balfék, akit folyton piszkálnak. Szerintem nem is kell mondanom, hogy ez az ember én voltam...Azt hiszem úgy másodikos lehettem, amikor az egyik osztálytársam az EGÉSZ osztálynak elmondta, hogy ne barátkozzanak velem, mert nem adtam neki kaját. Ennek ellenére én még szerettem az osztályom, hiába gúnyoltak, csúfoltak, piszkáltak...Teltek az idők, és ezek a dolgok folytatódtak. Harmadikban az egyik osztálytársam eltörte a kezem. Baleset volt, de a kezem az eltört. Törött kézzel nem tudtam mászókázni, libikókázni...és emiatt a lányok kiközösítettek. Ezek után olyan állapotba kerültem, amit mostani fejjel depressziónak neveznék, de akkor még nem tudtam mi is történik pontosan. Negyedikben az akkori osztályfőnököm mondott nekem valamit órán, ami miatt elkezdtem sírni. Sokat sírtam abban az időben. Persze ilyenkor jött a “síró, pityogó, iskolába nem való” mondat, ami csak tett a kedvemre...Felsős lettem. Az osztály ugyanaz, a tanárok mások. Megszerettem akkor az új osztályfőnököm, hisz teljesen más volt mint a régi. Egy darabig. Ötödikben szintén eltört a kezem, csak most tesóm segítségével, de ez másik történet. Begipszelték a kezem, gyakran kellett orvoshoz visszamennem, és utána gyógytornára, ami gyakran suliidőbe esett, e miatt megkaptam a “lógós jelzőt”. Ezek után hatodikos lettem. 12 éves, elkezdtem érni. Pattanásos lett az arcom(ami a mai napig is az), megjött az első menstruációm, és szerelmes lettem. Mind a három dologba belekötöttek, de legjobban az utolsóba. Bajuk volt hogy szerelmes vagyok. Bajuk volt, hogy érzéseim vannak. Mondanom se kell: csúfoltak. Az egész osztály előtt az akkori legjobb barátnőm ismertette a személy kilétét. Ez a kis kurva(tényleg az, nem csak azért mondom, mert ki nem állhatom) még 2 évig hízelgett nekem, és én bedőltem neki. Ezekből még akadt sok elég szar dolog. Folytassuk inkább: na, csúfoltak mert szerelmes vagyok. Már kezdett bennem érni valami, de nem szóltam semmit, csak elnyeltem. Jött a nyár. Az addig vidám kislány énem, egyik napról a másikra semmivé vált. Ugyanis letettem a színes ruhákat, és 2015.augusztus.4-e óta fekete ruhákat hordok. Bánatomra elkezdődött az iskola. A srácot akit szerettem hatodikban, akkora már nem törődtem vele, és itt volt a baj: nem találtak rajtam olyan dolgot, amit tudtak volna csesztetni. Egy ideig. Ugyanis feltűnt nekik, hogy csak feketében járok, magasabb és teltebb vagyok. Elneveztek “Kimós”-nak, ami év végéig rajtam maradt, de erre később még kitérek. Szóval Kimós lettem. Sok becenevet kaptam még a fekete ruhák miatt, és még többet a súlyom miatt. 2015.december.20. Egy új reményt nyílt számomra, hisz olyan emberre leltem, akit tiszta szívemből talán először szerettem, még ha nem is volt viszonzott. Egyik napról ez a srác a másikra eltűnt. Csak úgy simán eltűnt. És puff. Az első tudatos depressziómba beleestem. Téli szünet volt. Karácsony. A szüleimet mindig tiszteltem, imádtam, a mai napig mindkettő. Soha ismétlem SOHA nem kaptam tőlük mást karácsonyra csak szeretetet. És nekem ennyi bőven elég volt, hisz megkaptam azt amit a mocskok elvettek tőlem. Újra iskola. Az osztályfőnököm megkérdezte órán ki mit nem kapott meg karácsonyra. Amikor rám került a sor, mondtam hogy igaz szerettem volna gördeszka felszerelést, de nem kaptam meg, és nem is baj. Erre az egyik mocskos dög bekiabálta: “Még jó hogy nem! Olyan kövér hogy kettétörne alatta a gördeszka!” Az egész osztály előtt. Ha ez nem lett volna elég szar, mindenki röhögött, mindenki kivéve egy embert. A padtársam. Még az akkori legjobb barátnőm is kiröhögött, de a padtársam nem.  Ő később a legjobb barátnőmmé vált, de ez a régi legjobb barátomnak nem tetszett, és muszáj volt belenyúlnia, de ez még később következett be. Na, bekiabálta azt amit az előbb leírtam. Első öngyilkossági próba. Szinte nyomot hagy az emberben. 2016.január.9. A fürdőszoba padlóján ültem felvágott erekkel. Nem mertem, nem akartam magamat még megölni, hisz még mindig éreztem a reményt, ami a szerelem volt az iránt a gyerek iránt, aki kb. 300KM-re lakott tőlem. Ezek után szokásommá vált a vagdosás. Egy ideig fájt, de egy idő után már hiányzott ha nem csináltam. Amikor megvágtam magam, és elkezdtem vérezni, mindig lenyaltam a vért. És basszus...az íze a mai napig hiányzik. Na, igen, vagdostam magam. Időközben beszélgettem azzal a sráccal, kezdtem jól lenni. Ja, tartott 2 napig. Utána ugyanis lerázott. Újabb, mélyebb vágások. 2016.március. Kiderült egy eléggé szar dolog: érszűkület. Vagyis köznyelven: szívbetegségem van. Nem túl súlyos, viszont néha elég szar tud lenni. És nem javított az állapotomon az se, hogy én még mindig szerettem azt a srácot, akinek időközben barátnője lett, a csaj meg tagadott mindent. Tesióra. Futópálya. Általános iskolás rémálmaim. Futottunk. A padtársam, aki egyben legjobb barátnőm is lett, futott mellettem. Nem emlékszem pontosan hány kört kellett lefutni, de nekem 1,5 után beszúrt a szívem. Barátnőm segített le a tanárhoz. Én már remegtem, szúrt a szívem, sírtam...minden bajom volt. A tanár először elküldött a pályán minket sétálni, de mikor látta hogy alig bírok mozdulni leültetett minket. Barátnőm ott maradt velem, nem hagyott egyedül. (amikor ő rosszul lett futásoknál, én is mindig vele maradtam, életre szóló barátságot kötöttünk) És akkor jött a tesitanár. Aki az osztályfőnököm is volt. Elkezdte nekem: “Nincs állóképességed, és az alakod se a legjobb. Többet kellene mozognod” ezzel ott hagyott minket, és figyelte a több osztálytársunkat. Konkrétan lekövérezett. Ekkor utáltam meg igazán ezt az embert. Időközben az osztálytársaim tovább piszkáltak. Elérkezett a május. Az iskolánkban tilos volt telefonozni, de a sok kis ribi mégis mindig azt tette. 2 osztálytársam kitalálta, hogy köpjük be őket, és vittek engem is. A régi legjobb barátnőm beszélt, akit akkor már rühelltem. Persze rám lett fogva az egész. Ez után szülői ügy lett belőle, de továbbra is folytatták a piszkálásom, míg egy nap....Pénteki nap volt, május 13. Három dolgozatot írtunk, szóval eléggé stresszeltem. De persze a köcsögök csúfoltak tovább. Pánikroham. Sokszor jött rám már iskolában, de hamar lement, szóval úgy különösebben nem érdekelt. Csak itt mégsem ez történt, hisz beszúrt a szívem. Fuldokoltam, a szívem környéke elkezdett zsibbadni, és éreztem hogy a vérkeringésem is baszakszik. Haldokoltam. Konkrétan. Barátnőm próbált segíteni, de ez egy olyan állapot volt ahol nem ért semmit a segítség. Bevittek az igazgatóiba. Az egész tanári kar(osztályfőnököm kivételével) mellettem állt, hisz tudták hogy a többiek milyenek. Visszamentem az osztályba, amikor rájuk néztem, kiröhögtek. Jött a nyár. Ne volt internetem családi okokból. Na mindegy. Visszamentem nyolcadikba. Eleinte minden a megszokott kerékvágásban történt. Már nem csúfoltak. Annyit legalábbis. Elkezdtem verseket írni, vagdosás helyett. Segített. Mígnem a régi legjobb barátnőm elhitette a legjobb barátnőmmel, hogy őt szanaszét szidom a verseimben. Ezek után nem voltak barátaim. Nem barátkoztam, viszont a tanulmányi átlagom észrevehetően javult. Időközben lett az életemben egy fiú. Egy olyan fiú, aki viszonozta érzéseimet. Vagyis barátom lett. 2017.március. Rátaláltam egy jövőmet meghatározó dologra: a k-popra. Ne ítélj el még most ezért, ha mindenképpen el akarsz emiatt ítélni, akkor kérlek a végén tedd meg, mert fontos szerepe van a továbbiakban. Na igen, kpopper lettem. A mindennapi életemmé váltak a koreaiak, azon belül a BTS és főként Suga. Suga...mai napig az egyetlen olyan koreai híresség(idol) aki úgy istenigazából el tudja venni az eszemet, pusztán csak egy képpel vagy akár csak a hangjával. Időközben az első kapcsolatom véget ért, amiatt mert megszerettem a koreai zenét. Ezt ha nem baj nem részletezném. Miután újra internetem lett, kibékültem a volt barátommal, nevén nevezve Dominikkal. Nem jártunk újra, de barátok lettünk. Idő közben sikeres felvételit írtam, és fel is vettek az általam kiválasztott iskolába. Nem említettem, de ez idő alatt is többször próbáltam megölni magam, hisz Domival szakítottunk, barátaim nem voltak....szóval nem volt semmim. Azaz de. A k-pop. Eleinte még csak a BTS, akiknek köszönhetem a legtöbbet, utána viszont jött az EXO, VIXX, GOT7...A lényeg: ők tartottak vissza az öngyilkosságtól, mint látszik sikeresen. És eljött a várva várt nap: leballagtam. Mások sírtak, én nevettem. Örültem, hogy elhagyom őket. Utána viszont szembesültem a ténnyel: új iskola. Rohadtul nem akartam, hogy kinézzenek. Időközben barátnőmmel kibékültem, megtudva az igazságot mindenről, és újra legjobb barátok lettünk. Viszont más suliba kezdtük az évet. Konkrétan ismertem 3-4 embert az új osztályomból, és ők mind fiúk voltak. Viszont egyik nap, egyik lány osztálytársam bejelölt. Visszaigazoltam, de ilyenkor mindig szét nézek az illető adatlapján, és itt se tettem másképp. Azt hittem leesek a székről, amikor a “kedvencek” pont alatt megláttam a következőket: BTS, BTSARMY, BIGBANG, KPOP..... K-popper osztálytársam lett. Meglebbent előttem a remény, és el is kaptam. Elkezdődött a tanév. Hamar leltem 2 új barátnőre, akiket nagyon is szeretek, és örülök hogy vannak nekem, még ha sose mondom. 2017.október.4-én újra összejöttem a volt barátommal. Ja, hiba volt. Másfél hónap elteltével megcsalt...szóval ja, visszaestem volna, HA nem lettek volna már barátaim, és ha nem lett volna nekem itt a k-pop. De vannak barátaim, egy csomó fandomba tartozok, boldog vagyok. Amennyire lehetek az vagyok. És van a tanulás. Rohadt sok, fáradt vagyok miatta, mégis hajtok, hogy jobb legyen. Jogi pályára készülök. Valamint jelenleg 3 nyelvet tanulok: angol, német, koreai. Jövőbeli úti célom Dél-Korea. És ha így haladok továbbra is, akkor sikerül.  Mindezek mellett, elfogadtam és bevallottam magamnak a tényeket.  Túlsúlyos vagyok? Igen. Csúnya vagyok? Igen, de leszarom. Mindkét nemhez vonzódom? Igen, felvállalom BÜSZKÉN, biszexuális vagyok. És a többi dolog is....Elfogadtam önmagam, megküzdöttem a múlttal, és hajtok a jövő felé, hogy jobbá tegyem mások számára, hogy ne kelljen ezt átélniük, mint amit nekem kellett. Íródott: 2017.december 10-én, könnyek, mosolyok, és zene között. KÉRLEK TÉGED HA MÁR ELOLVASTAD, TUDASD VALAMILYEN MÓDON VELEM. AKÁR LÁJKOLD, ÍRJ, VAGY BÁRMI. Remélem sok ember számára világossá vált miért is vagyok olyan, amilyen, és hogy ezek után máshogy fog rám nézni.  Nem sajnáltattam magam, egyszerűen csak úgy éreztem le kell írnom, és többeket is érdekelt már az egész. Remélem megértetek engem, és hogy ezek után a “buzi kínai” “túlsúlyos” “kövér disznó”...dolgokra miért reagálok úgy ahogy. Köszönöm hogy elolvastad, még ha túl hosszúra is sikeredett. Remélem az én elejtett hibáimból mások is tanulnak, és nem kell ugyanezt átélniük. Le is zárom ezt a posztot, kérlek tudasd valamilyen módon velem ha végigolvastad:) Köszönöm előre is:))

[trafohouse]

„Milyen messze mehet el a propaganda?” // Milo Rau: Hate Radio

A briliánsnak, megosztónak és Európa legizgalmasabb rendezőjének is mondott Milo Rau az 1994-es ruandai népirtást feldolgozó Hate Radio című darabját hozza hamarosan a házba. A svájci rendező gyakori témája a propaganda és az erőszak, ennek megfelelően beszéltünk vele erősödő szélsőségről, álhírekről és arról, hogyan hozza közelebb mindenkihez a Nirvana Afrikát. Az öt éves, de egyre aktuálisabb darab április 21-22-én érkezik a Trafóba.

  Trafó blog: Ellentmondásos alkotóként híresültél el. Mit jelent számodra ez a jelző?

Milo Rau: Csináltam darabot egy gyerekgyilkos és pedofil ember történetéről gyerekszereplőkkel (Five Easy Pieces), a legutóbbi munkám (The 120 Days of Sodom) pedig Pasolini Szodomáját dolgozza fel sérült színészekkel. Ezek a megközelítések nagy port kavarnak (itt például egy kevésbé értő kritika a Szodomáról), de a darabok megnézése után a viták általában elhalkulnak. Sok, klisészerűen megosztó rendező dolgozik, de én ezt a klisét csak PR-hez használom (nevet).

A ruandai RTLM rádió (Radio Télévision Libre des Mille Collines) 1993 és 1994 júliusa között fontos szerepet játszott a népirtásban. A csatorna elképesztő cinizmussal hónapokon át úgy készült a vérontásra, mint egy elnökválasztásra. Popzenéből, sporttudósításokból, politikai kommünikékből és gyűlöletkeltő betelefonálásokból állt. Milo Rau darabja dokumentumok és túlélők beszámolói alapján rekonstruálja az RTLM adásait.

TB: Hogyan választod ki az eseteket, amiket feldolgozol?

  MR: Egyrészt mind kötődik valahogy az életutamhoz. A Hate Radio például számomra a ‘89 utáni közös zenéről is szól. Korábban a keleti és nyugati generációk nem oszthatták meg egymással a zenéiket, aztán egy világba kerültünk – ahogy a Hate Radióban látni, elég szomorú módon. Mikor először beszélgettem a színészekkel a népirtás idejéről, azt mondták, ugyanazokat a zenéket hallgatták, mint én – totálisan más kontextusban. Másrészt az  összes darabom kísérletezik a színházi műfajjal. Mit jelent színpadon lenni, mit jelent nézni a színpadot, kihez beszélek a színpadról… minden ilyesmi. Igyekszem direkten feltenni a kérdéseket. A Hate Radióban például azt, hogy milyen messze mehet el a propaganda?

  TB: Hogy értetted, hogy a Hate Radio alapvetően zenéről szól?

 MR: Senki nem tud semmit Ruandáról. Nagyon messze van, de a zene hihetetlenül közel hozza. Mikor MC Hammert vagy a Nirvanát hallod, érzed, hogy ugyanabba a világba tartozol, mint akikről a darab beszél. Egyszer kiállításra is elvittük a Hate Radiót és levettük róla a feliratokat. Az emberek azt hitték, egy párizsi rádióállomást látnak – semmi afrikait. Fontos volt, hogy globalizálni tudjam ezt a népirtást. Ezért érti ugyanúgy a magyar, a japán, a svájci, vagy a francia srác is.

TB: 2015-ben járt először Magyarországon a Hate Radio. Akkor kaptál valamilyen visszajelzést innen?

  MR: Nem, nem emlékszem ilyesmire. Mikor játsszuk, az emberek általában hasonlóan reagálnak: ja, igen, ez nagyon emlékeztet arra, ami épp nálunk megy. Tartok tőle, hogy a téma szépen lassan egyre több országot érint. Hogy a Hate Radio az idő múlásával egyre aktuálisabb lesz. Gondolom Magyarországon is hasonló a helyzet. Persze nem népirtás zajlik épp Európában, de bárki könnyedén le tudja fordítani a felmerülő problémákat a saját környezetére.

  Mikor Japánba hívták a darabot, persze örültem, de arra is gondoltam, hogy nem fogják érteni. A darabban sok minden kapcsolódik a kolonializmusoz, Európa történelméhez – olyan eseményekhez, amik egy japán embernek egyszerűen ismeretlenek. Végül összesen ötven szót változtattunk meg, és tökéletesen megértették a történetet. Gyorsan és természetesen állították párhuzamba azzal, ami példában Kínával történt a második világháború alatt. Azt hiszem öt év alatt 15-17 országban játszottuk a Hate Radiót, és mindenhol friss tudott maradni.

  TB: Sőt. Az idegenellenes propaganda, a hamis hírek terjedése, a következmények nélküli politikai hazugság Donald Trump megválasztása óta egyre ismertebb probléma.

  MR: A népirtás idején az RTLM volt az egyetlen hírforrás. Nem volt tévé, csak ez az egy állami csatorna. Azt hazudta, hogy a szabad igazságot közvetíti, miközben hatalmas szerepe volt a népirtásban. Az RTLM hírei miatt nem menekültek el az emberek a falvaikból, nem tudták, milyen közel a front. A másik oldalon ott volt az áldozatretorika is: „azért kell harcolni, hogy ne minket öljenek meg előbb”. Ez a hamis hírgyártás nagyon hasonló ahhoz, mint mikor a bevándorlókat - és mindenkit, aki segíti őket - terroristának nevezik. Ezzel azt mondják, mindenki terrorista lesz, még a szomszédod is. Érdekes a retorika, amit a Hate Radio megmutat: egyszerre van benne a fekete erő, a fekete büszkeség („black power”) és a fasizmus is.

TB: Arról is sok szó esik mostanában, hogy a hamis hírekkel együtt párhuzamos valóságok, buborékok alakulnak ki egy adott térben és időben. X és Y tudósítás ugyanarról az eseményről számol be, tökéletesen ellentétes narratívával (közeli példák: 2017. április 9-ről a 444-en és az Origón). Mit gondolsz erről?

  MR: Az a liberális gondolat, hogy a média hatalmi ágként, tökéletesen függetlenül működhet pártoktól és parlamenttől, nem működik a valóságban. A Hate Radio esetében az RTLM nagyon érdekes jó zsaru-rossz zsaru játékot játszott. Ellenzékinek adta ki magát, miközben a kormány fizette. A kormány békebeszédeket mondott, miközben az RTLM-en keresztülkészítette elő a népirtást. Azt hiszem ez még okosabb húzás volt, mint amit ma Oroszország vagy az USA egy része csinál – mikor egyértelműen kommunikálnak a kormány mellett.

  TB: Az általad 2007-ben alapított IIPM (International Institute of Political Murder) történelmi és társadalmi-politikai konfliktusokkal foglalkozik. Az elmúlt tíz év sok változást hozott. Hogyan érint mindez alkotóként?

  MR: Nem olyan rég még az Occupy ment, és vártuk az új, nagy, erős és nemzetközi baloldali mozgalom felemelkedését. Hát ez nem jött össze, éppen az ellenkezője történik. Szerintem érdekesek ezek a tök új, nacionalista mozgalmak. Németországban például a második világháború óta nem volt ilyen irány. Svájci vagyok, direkt demokráciában élek, jobban hozzá vagyok szokva az erős populista irányokhoz baloldali művészként is. Igazából a legtöbb művész baloldali. Épp nemrég beszélgettem rádióban egy jobboldali politikussal, aki egy jobboldali művészt nem tudott megnevezni. Akivel előjött, az is meghalt húsz éve. Ez baj. Jobboldali politikánk és baloldali művészetünk van. Ez nagyon furcsa társadalmi egyensúlyt teremt. Remélem, vissza tudunk térni az ennél harmonikusabb helyzethez. Talán ezt értetted buborékok alatt. Senki nem számított rá, hogy Trump tényleg győzhet. Sokkoló pillanat volt, “kvíík-kvíík” a fejben. Leesett, hol élünk. Tíz éve még Žižeket (Slavoj Žižek szlovén író, filozófus) hallgattuk, aztán az egészből nem lett semmi. Rosszabb helyzetben vagyunk, mint akkor voltunk.

TB: Politikai színházban is résztvevő alkotó (Ördög Tamás a krétakörös együttműködéseiről – bn) mondta nekünk korábban, hogy a lényeg az, hogy a színház a valóságra reagáljon. Nem feltétlen maga a politikai téma. Egyetértesz?

  MR: Néha a darabjaim egyértelműen aktivisták, mint például a The Moscow Trials, de a Five Easy Pieces érzelmekkel dolgozik. A The 120 Days of Sodom is művészeti megközelítésű, nem lehet politikusan olvasni. A Hate Radio politikai, de a színház eszközein keresztül működik. Az egyik kritika azt írta: „Milo Rau két órás darabjából kevesebbet lehet megtudni a ruandai népirtásról, mintha egy egyperces tévés ismeretterjesztőt néznénk meg”. Mert ez nem is dokumentumfilm. Nem információt, hanem atmoszférát ad. Nekem éppen az adja a színház erejét, hogy belehelyezhetünk embereket valaminek a közepébe. A színház nem információs médium. Ha információt szeretnék átadni, könyvet vagy cikket írok. Íróként is dolgozom, sokszor közlöm írásban, mit is csinálok, de a színpadon nem szeretek magyarázni. Szerintem sokan követik el a hibát, hogy összekeverik az újságírást a művészettel.

bn

[ahogyelkepzeltem]

Lustaság Marla Singer a neved

Miután megkaptam a lebaszást, hogy nem írok (itt szeretném megjegyezni, hogy csak igazán verhetnétek nagyobb létszámban is az asztalt, na minnnnnndegy), szóval a számonkérés után nekiláttam gondolkodni, hogy mégis miről,  meg mit, meg hogyan.

A nagy csöndnek a nagy breakup volt egyébiránt az egyik kiváltó oka,  hogy némi magyarázattal is szolgáljak a hallgatásomra. Egészen egyszerűen nem akartam, hogy ez az egész történetfolyam egy virtuális üzenőfal legyen, és az Ex innen értesüljön az aktuális lelkiállapotomról, márpedig hosszúidőn keresztül úgysem tudtam volna másról írni, mint erről, vagy róla. Bennem meg van némi berzenkedés attól, ha valaki megírja az élete rövid történetét, amiből a többi szereplő megtudhatja, hogy mit gondol róluk a szerző. Anélkül, hogy erről mondjuk beszélt volna velük. Szóval onnantól, hogy ez az egész vallomásos-írás dolog már nem csak egy emberről szól, de minimum kettőről, egészen más a helyzet. És igen, én is írtam itt emberekről, de egyrészt itt nagyobb részt tényleg csak magamnak írok, másrészt egy valakiről tudom, hogy olvassa, és érintett az életemben, őt meg nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Na, ennyit a mea culpázásról, jöjjön a lényeg.

Kamasz koromban volt egy sportoló idolom, földim, óriási sikereket ért el, hatalmas tehetség, egy sportágban utaztunk, minden okom megvolt, hogy felnézzek rá. Ő mondta egyszer egy interjúban, hogy az életben, mármint az edzések kivételével, mert ott nincs pardon, hajlamos a lustaságra. Nem abban az értelemben, hogy nem csinál semmit, hanem inkább úgy, hogy megcsinál ő mindent, hozza a kötelezőt, de azért már nem szívesen gyötri magát, hogy a kötelezőn túl, esetleg még többet-jobbat hozzon ki a helyzetből. Megcsinálja azt amit muszáj, és azzal annyi.

Több, mint tíz év telt el, mire egyrészt megértettem, hogy miről beszél, másrészt magamra ismertem a szavaiban.

Mert tetszik vagy sem, én is megcsinálok mindent, de nagyon, nagyon kevés olyan területe van az életemnek, ahol a muszájnál többet is hajlandó vagyok beletenni. Általában hozom a kötelezőt, és azzal elintézettnek tekintem az ügyet, végül is a feladatot megoldottam, miért kéne aggódnom?

Lehetne egyébként agyalni azon is, hogy ez feltétlenül baj-e, mármint kell-e mindig túltejesíteni a tervet 200%-ra elvtársak, vagy nyugton is lehet maradni, és örülni a 100%-nak szép csendben. Én most azért nem teszem ezt mert talán a korral járó bölcsesség, talán az egyszerű józan eszem okán tudom a választ, az enyémet legalábbis biztosan. Mert nekem kevés. Engem zavart, minden egyes alkalommal, amikor utolsó pillanatban raktam össze egy dolgozatot, cikket, prezentációt, sajtóanyagot, akármit, azzal a felkiáltással, hogy csak „legyen meg”, aztán mehetünk tovább, a tudat, hogy basszameg, ez ami itt áll a papíron/képernyőn kb. a képességeim tizedét tükrözi, és abból sem a feladat szempontjából relevánsakat, inkább csak azt, hogy tudok nyomás alatt teljesíteni, és elég gyorsan jár az agyam ahhoz, hogy ilyen típusú, rövid (vagy inkább magamnak megrövidített) határidejű feladatokat időre megoldjak. De a kreativitásom, a tudásom, a plusz infóim, azok a kis finomságok, amiket még bele tudtam volna vinni ott maradtak a fazék alján, és csak a levet meregettem a tányérba.

És itt jön képbe a lustaságom, vagy is hát…fene tudja, elég sok erőt feccöltem abba, hogy azt a bizonyos hangot, ami kapirgálta a lelkiismeretemet elhallgattassam. Ugyanis meg tudtam győzni magamat arról, hogy oké, jól van ez így. Okot is találtam százat: csak itt fog megjelenni, csak ennyi emberhez jut  el, a főnökömnek ez is elég, minek törjem magam… LÓFASZ! Saját magam elárulása volt minden egyes alkalom, amikor alibiztem, arról nem is beszélve, hogy könnyű elhinni rólam, hogy erősközepes, amit nyújtani tudok, ha én magam sem állítok mást a produktumaimon keresztül.

Mindeközben persze megvolt az igény, a vágyakozás a többrejobbraszebbre, és mint a rutinos elodázók általában, én is megtaláltam az utat, ami egyfelől segített levezetni az így felgyűlt feszültséget, másrészt a felelősséget is levette a vállamról, ez pedig nem volt más, mint valamiféle vízzel hígított irigykedés. Azért nem egy vegytiszta, besárgító fortyogásról beszélek, mert néhanap, amikor megembereltem magam, és tényleg hajlandó voltam rá, hogy felpörgessem a dolgokat, amik aztán magukhoz méltó eredményt is hoztak, akkor valóban jól tudtam érezni magam,és eszembe sem jutott más sikere után vágyakozni. Ráadásul, a saját nehézségeim, kudarcaim okán azzal azért mindig tisztában voltam, hogy lehet a layer miatt irigykedni, de akkor irigyeld a szart is, amit a másik legyűrt a siker elérése közben. Na, ennyit arról, hogy nem lettem egy folyton száját húzogató gonosz, irigy boszorkány. Csak majdnem. De most hagyjuk a fokozatokat, vissza oda, hogy irigykedés.

Elég szerencsés helyzetben vagyok, ugyanis nagyon klassz, és sok szempontból igen csak inspiráló ember vesz körül a baráti társaságomban, és a munkámban egyaránt, szóval van honnan, van kitől meríteni, de azt is hozzá kell tegyem, hogy ezen az inspirációs téren sikerült a lehető legrosszabb irányba elindulnom.

Kb. hatodikos koromtól, mindig volt valaki az életemben, akire hasonlítani akartam. Akkor épp a kettővel fölöttem járó Fanni volt a kiszemelt. Jó tanuló, jó sportoló, csinos, vékony, minden fiú odavolt érte, tök menő ruhái voltak, a fél karomat odaadtam volna, ha csak egy napra élhetem az életét (akkor még nem voltam ilyen kibaszott okos, nem tudtam, hogy a suli sztárjainak élete sem feltétlenül csak játék és mese). Aztán Fanni ment, és jöttek mások. Na, most ideális esetben ez úgy működik, hogy látod, megihlet, és próbálsz meríteni belőle, és valami hasznosat átültetni a saját életedbe. Én nem ezt csináltam, én ültem, és áhítoztam, és az ég egy adta világon SEMMIT nem tettem azért, hogy valami hasonlót kerekítsek az életemben én is. Jó, ez nem igaz, épp Fanni inspirált arra, hogy a gimiben a legfiatalabb felsőfokú nyelvvizsgával rendelkező diák legyek, mert úgy voltam vele,hogyha neki ment, nekem is fog, és sikerült is. Na, ugye ezek azok a néha pillanatok, amikről föntebb már meséltem. Szóval ültem, és sóhajtoztam, hogy de jó NEKI, meg de jó LENNE nekem is, aztán jól nem csináltam semmit. Az idealisták ezt úgy értelmeznék, hogy csak jó volt úgy nekem a saját életem is, ahogy volt, hülyeség, csak egyszerűen így volt kényelmes. Most ez így első hallásra talán nem tűnik veszélyesnek, aztán mégis az, megmondom, hogy miért.

Minden látszat ellenére méretes frusztrációkat lehet ebből begyűjteni, és az a legszebb az egészben, hogy észre sem veszed, hogy szépen, csendben akkorára hizlaltad te magad ezeket a dögöket, hogy szépen rátelepedtek az életed minden területére.

Nálam ez valahogy így nézett ki, nem tudom, másnál milyen, lehet, hogy ez általános, lehet, hogy csak nekem sikerült így, majd kiderül. Szóval.

Egyrészt ugye ott volt, hogy nem a maximumot, hanem a minimumot hoztam ki a legtöbb helyzetből, mondván, így kényelmes. Aztán ehhez jött a tudat, hogy egyébként simán, százszor többre lennék képes, és kb. én vagyok az egyetlen akadálya annak, hogy ezt a százszor többet meg is csináljam. De hát senki nem szereti beismerni magának, hogy egy lusta dög, én sem, így hát próbáltam megkeresni a felmentéshez vezető utakat, és nagy alapossággal megkeresni, hogy ki mindenki hibás, természetesen rajtam kívül. Ez persze csak a felszínen segít, a lelkem mélyén így is tudtam, hogy mi a helyzet, a frusztráltság tehát megmaradt. És akkor ehhez jött, hogy mások BEZZEG. Valahányszor, valaki, ismerőséről, barátjáról, akárkicsodájáról beszélt, aki ebben, abban, amabban nagy sikert ért el, fortyogni tudtam volna dühtől, fortyogtam is!, hogy persze, persze, dörgöld csak az orrom alá bazdmeg, hogy ő milyen sikeres, én meg nem vagyok, köszi, köszi, egyszer s mind KAPD BE! Nyilván senki nem kívánt ilyet az orrom alá dörgölni, talán az anyám, de ő is csak néha, szóval semmi ilyesmiről nem volt szó, az egyik oldalon valaki beszámolt egy jó sztoriról, a másik oldalon, meg ott álltam én, és igazából én voltam az, aki azt állítottam saját magamról, hogy egy közepes kis semmi vagyok, és sokszor az is voltam valóban. Miközben egy kaján hang azt verklizte a fejemben, hogy hát ez te is lehetnél kisanyám, csak ahhoz dolgozni kéne ugye. Nem tudom nektek elmondani, hogy Cs-vel, hányszor basztam össze a rezet a saját frusztráltságom okán, de csak az érzékletesség kedvéért mondok egy példát, simán ér rajta röhögni, most már én is azt teszem, Marla, de hülye vagy! felkiáltással.

A Tomb Raider filmet néztük, nem a nagycsöcsű Angelnia Jolie-sat, hanem a valósághoz némileg közelebb húzott Alicia Vikander, vagy Wikander? sosem tudom, szóval az ő főszereplésével készült változatot, amit, ha csak egy paraszthajszállal is, de könnyebb volt elhinni, mint a Hollywoodi Szent Teréz által hozott verziót. Valamikor a film vége felé, mikor Lara Croft épp halomra karatézza a gonoszokat (rohaggyonmegmind), és van egy jelent, amikor azt hiszem, a főgecit lerúgja a földre, a mellkasára ugrik, és ahogy az igazán badass hősnők szokták combbal szorítja a gigáját, hogy dögölne meg a rohadék (most jut eszembe, nem emlékszem, hogy itt halt-e meg a csávó, vagy meghalt-e egyáltalán, de biztos beadta a kulcsot a végére). Ezen a ponton Cs megjegyezte, hogy jó hát azért Alicia combjai közt kilehelni a lelked az nem lehet olyan rossz. Mit tettem én? Ahelyett, hogy elröhögtem volna magam a gondolaton, hogy én mondjuk nem szeretném, vonzalom ide vagy oda, ha Tom Hardy a szőrös combjaival szorítva a gigámat préselje ki belőlem a szuszt (most képzeljétek el, hogy néznénk ki…TÉNYLEG képzeljétek el, nagyon vicces gondolat. Mármint nem a halálom, csak na, értitek…), ahelyett, hogy bólintottam volna, AV (most már sima v-vel írom kész) végső soron tényleg jó nő, szóval mindezen lehetséges forgatókönyvek helyett irgalmatlanul felbasztam magam. Olyan voltam, mint a hisztis nő LEGROSSZABB karikatúrája. Hogy akkor jól van bazdmegkisfiam, akkor dögöljél te meg az alísiavikánder combjai között, ha az én combom nem jó. (NEM! Nem kívántam lábbal kioltani az életét, még mielőtt…).  Nem viccelek, tényleg megcsináltam az oltári hisztit, és akkor most cirkusz miértjét is elmondanám, próbáljatok meg nem röhögni. HÁT VAN NEKEM OLYAN TESTEM, MINT ALICIA VIKANDERNEK? Nincs. Elmentem edzőterembe, hogy legalább kb. legyen? Nem. Elvártam volna, hogy a pasim azt mondja, hogy nembajnyuszi a te tested jobb (igen-igen hazudgálásra kívántam buzdítani őt) EL HÁT! Tudtam, hogy nem lett volna igaz? Persze, hogy tudtam. De azért a balhét megcsináltam köré.

Nem kell mondani, én is tudom, hogy ez viccnek is rossz, és én röhörészek a legjobban, mikor ilyen csajokról hallok, aztán tessék itt van, a bennem élő házisárkány.  Hétfejű. Kurvaanyját.

Szóval, hogy ilyen és ehhez hasonló sztorik után, arra jutottam, hogy hát megbaszódhatok itt a saját frusztrációmtól, vagy kezdhetek is a dologgal valamit.

Kicsiben kezdtem az építkezést, így lépkedek a nagyobb cselendzsek felé, mondom a pozitív példákat, aztán lehet jönni utánam.

Frusztrált, hogy a kutyám egy rongy kis dög, és nem lehet vele sehova se menni, mert nem bír magával?

Igen.

Elmentünk kutyasuliba. Nem felhőtlen a helyzet, de néha már átsüt rajta a nap, amit én bíztatásnak veszek.

Rászoktam a hatékony munkavégzésre, vagyis arra, hogy a feladataimra koncentráljak, hogy előre dolgozzak, ha úgy van, hogy ötleteljek, ami egyrészt jó, mert gyorsabban telik a napom, ha van mit csinálni, másrészt a produktív napok végén, mindig sokkal jobbfej módon megyek haza, mint a linkelős napjaimon, valószínűleg, mert nem mar, a gdp termelés elkummantása miatti bűntudat.

Rászoktam a rendszeres mozgásra, ami egyrészt az idegeimnek jó, másrészt, ha nagyon lassan is,de közelítem a vikanderbody-t, vagy ha azt nem is, akkor a saját skinnyfat kis testem egy jobb változatát.

Ennek köszönhetően alapvetően jobb a hangulatom, illetve már nem kívánok szájhúzva utálkozni mindenkin, aki többjobbszebbvékonyabbsikeresebb, mint én, hanem már tényleg tudok ihletet meríteni abból, ahogy ők csinálják, de már nem lemásolni akarom, hanem megforgatni úgy,hogy az nálam is működjön.

Így állok most tehát az úr színe előtt, és nem fogok hazudni, egyáltalán nem könnyű a saját lustaságomat parkolópályára tenni, de legyen bíztatást minden linknek, hogy nem is lehetetlen. Aztán egyéb terveim is vannak, azokról majd később beszámolok, most pedig beverek egy kávét, de nagyon gyorsan.

Csók mindenkinek,

Marla

[lillainindia]

November is Over

Sziasztok! Már egy jó ideje nem írtam, mert egyrészt nem volt időm, másrészt pedig be akartam várni az eseményeket, hogy legyen miről írni. Ez megtörtént, szóval most is egy viszonylag hosszabb bejegyzés következik. (Megint.) Már csak 1 nap van hátra ebből a hónapból, tehát ez most az egész novemberi hónapom összefoglalója.

Amúgy már 2 hét sincs hátra, és megyek haza. Nagyon durva. Olyan volt ez, mint egy nagy nyaralás. Hazamegyek, megkérem anyát, hogy mossa ki a ruháimat legalább kétszer :D aztán pedig megy minden tovább ott, ahol abba hagytam. Na jó… lehet, hogy kicsit hidegebb lesz, mint amikor elmentem. Igazából nem bánom, hogy most már mindjárt megyek haza. Jól éreztem itt magam, jól telt az idő, de mégiscsak teljesen más világ, más kultúra. Bele lehet fáradni, és kb. 1-1,5 hete kezdtem el azt érezni, hogy jó, jó, de most már jobb lenne otthon. 3 hónap elég egyszerre Indiából, legalábbis Nekem.

Tehát folytassuk is onnan, ahol abba hagytuk. Ugye mondtam, hogy még legalább 2 utazást tervezek. Ez összejött, viszont az egyik út úticélját megváltoztattam, és nagyon örülök neki, mert egy csodálatos helyre jutottam így el. De először nézzük, hogy mi történt Agrában.

Agra – Taj Mahal

Az utazókeret: Lobna, Hendrik, Max, Mads, Edoardo, Dan és Én

Délután indultunk, elég soká… nagyon necces volt, hogy elérjük-e a vonatot. Kb. rohantunk, hogy ne késsük le, de persze utána fél óra késéssel indultunk, hiszen ez India. Azért mentünk délután, mert ott aludtunk Agrában, hogy másnap korán reggel menjünk a Taj Mahal-hoz. Természetesen ebből az utazásból sem maradt el a kaland, ugyanis eléggé utolsó pillanatban akartunk vonatjegyet foglalni, és már nem volt normális (európai embernek való) vagonban hely, így a „fapados” indiai osztályra vettünk jegyet. A pozitívum az volt, hogy nagyon olcsó volt, de… soha többet, inkább kifizetem a drágább jegyet. xD Sikerült megtapasztalni az indai vonatozás életérzését a buszok után.

Először is, amikor megláttam a vonatot már akkor sokkot kaptam, hogy hogy néz ki kívülről. Régi, lerobbant kocsik, rácsos ablakok, amiken az emberek kukucskálnak ki, és mi is egy ilyenben utaztuk. Ahogy felléptünk egyből megcsapott a húgy-szag, aztán egy pillanatra láttam, hogy hogyan néz ki a WC és megértettem, hogy miért van ilyen szag. Akkor tudtam, hogy bármi történik és nem megyek el WC-re, inkább bepisilek. Bár csak 4,5 óra volt a út, ami itt nagyon rövid, és nem okozhatott problémát pisi szempontból a 9-10 órás buszon eltöltött, megállók nélküli utak után. Miután végig vonultunk a vonaton, és mindenki megbámult minket, sikeresen megtaláltuk a helyünket, ahol ültek. Fel kellett állítani az embereket, hogy leülhessünk, ráadásul 3-unknak szólt volna oda a jegye, plusz egy teljesen másik kocsiba, de nyilván nem akartuk, hogy valaki egyedül üljön ilyen körülmények között. Szóval 4-en ültünk 3 helyen. Megmozdulni sem tudtam. Meleg volt, büdös volt, tömeg volt. Mindenhol álltak, ültek feküdtek az emberek. Ja igen… azt nem mondtam, hogy ez egy „sleeper” (alvó) kocsiosztály volt, ami azt jelentette, hogy még a fejünk fölött is ültek, feküdtek az emberek. Nem tudtam annyira jó képet csinálni, és nem adja vissza annyira a körülményeket, de azért felteszek párat.

Szerencsére az út végére már a többség leszállt, és csak az első 2 óra volt katasztrófa. Utána elfértünk, és kényelmesen utaztunk. Miután megérkeztünk, becsekkoltunk a Moustache Hostelbe, és elmentünk vacsorázni, mert mindenki nagyon éhes volt.

A hostel kívülről:

És belülről:

Egy rózsaszín tuk-tuk :)

A szállással szemben volt is egy étterem, amit lecsekkelotunk TripAdvisor-ön, és nagyon jó volt az értékelése. Csak nyugati emberek voltak bent, ami olyan szempontból jó jel volt, hogy valószínűleg találok olyan kaját, amit meg tudok enni, mert nem égeti szét a szám. Először nem volt hely, várni kellett, utána nem volt elég hely 7 embernek egymás mellett, mindig azt mondták, hogy 5 perc és jönnek. Eltelt kb. fél óra, de még a rendelést sem vették fel. Itt kezdtem érezni, hogy baj lesz. Nagy nehezen megoldották, hogy együtt üljünk, és sikerült felvenni a rendelést is. Innen még kb. 1,5 óra telt el mire megkaptuk a vacsorát, ami azért volt idegesítő, mert én pl. direkt tésztát kértem, amit maximum 15-20 perc alatt el lehet készíteni. De senki sem kért nehezen elkészíthető ételt. Közben UNO-ztunk, és próbáltunk nem éhen halni. Maga a kaja amúgy nagyon finom volt, de a kiszolgálás az nem volt valami jó. A tulaj is érezte, hogy bajban van, ezért fizetésnél bocsánatot kért, és a fiúknak nagy kedvezményt adott az árból, nekem meg Lobnának pedig nem is kellett fizetni a vacsiért. Azt mondta, hogy csak fél éve nyitott, és még tanulja a dolgokat, de ha lepontozzuk az interneten, akkor be is zárhat, mert nem fognak menni az emberek hozzá…. igen, ilyen ereje van a szájmarketingnek és TripAdvisor-nek.

Vacsorám - paradicsomos, fokhagymás gombás spagetti, érdekes tálalásban:

Vacsi után még felmentünk a hotel tetőteraszára. A fiúk söröztek, de én csak beszélgetni mentem fel. Mads-szel ketten elég sokáig maradtunk és beszélgettünk. Nagyon jó fej srác amúgy. Utána nagyon rosszul aludtam és keveset, mert fél6-kor keltünk, hogy lássuk a Taj Mahalt napfelkeltekor, mert akkor a nap rózsaszínre festi. A taxival mentünk, ugyanis előző nap lebeszéltük, hogy kifizetünk egy taxit, ami firukáz minket Agrában, utána pedig hazahoz minket az egyenesen az egyetemre a hotel elé. Ez fejenként 3600 Ft-ba került, és sokkal gyorsabb, kényelmesebb volt, mint egész nap tuk-tukkal utazni, utána pedig haza vonatozni vagy buszozni, amire nem is volt meg még a jegyünk.

Tehát megérkeztünk a Taj Mahal kapujához. Rengeteg ember volt. Nagyon-nagyon sok. A pénztárnál is, utána pedig a kapunál is kígyózó sorok, ráadásul nem is haladtak. Itt már tudtunk, hogy a napfelkeltét le fogjuk késni annak ellenére, hogy időben keltünk fel és indultunk oda, bár engem az vígasztalt, hogy akkora szmog volt, hogy nem is lehetett látni a felkelő napot és napsugarakat. Fél óra és 20 méter megtétele után úgy döntöttem, hogy most már csinálok valamit. Kiderítettem, hogy van egy másik bejárat a keleti kapunál (mi a nyugatinál voltunk) kb. 800 méterrel, ahol sokkal kisebb a sor, illetve azt is mondták, hogy 10-kor zárnak a kapuk, mert jön az indai elnök. Itt kicsit mindenki bestresszelt, de fogtuk magunkat és átmentünk a másik kapuhoz, ahol tényleg negyed annyian voltak, de még itt is nagyon lassan haladt a sor, és így is 1-1,5 órába telt mire végre bejutottunk a kapun. Közben összeismerkedtünk egy tök kedves francia nővel, meg harcoltam az indaiakkal, mert előzni akartak. Amúgy külön volt férfi és női sor, és persze a nők 10x annyian voltak, mint a férfiak ezen az oldalon. De bejutottunk, és csodálatos volt.

Én sok képet láttam mára Taj Mahalról, de élőben egészen más. Elképesztő. Hatalmas és gyönyörű. Nem is lehet leírni szavakkal. Mindenkinek mondom, hogy ha tehetitek nézzétek meg élőben egyszer. Nem véletlen, hogy a világ 7 csodájában benne van. Nem is nagyon tudok mit írni róla, azon kívül, hogy lélegzetelállítóan szép, és nagyobb, mint valaha gondoltam. Inkább mutatok sok-sok képet, mert rengeteget készítettünk. :)

Sajnos itt is nagy volt a szmog, amit a képeken is lehet látni. Ezért van, hogy sokszor alig látható a Taj Mahal, pedig nem volt olyan nagyon távol.

Lobna, Hendrik, Mads & Én

Taj Mahal után meg reggeli-ebédeltünk. Gombás-zöldséges omlett és mangó lassi:

Utána pedig elmentünk az Agra Fortba (erőd), viszont itt akkora tömeg volt, hogy amikor megláttuk, akkor páran úgy döntöttünk, hogy inkább kihagyjuk ezt az indai hering partit, és kint várunk. Nem tudom, hogy mi lehetett aznap… lehet valami ünnep, de elvileg általában nincs ennyi ember sem a Taj Mahalnal, sem az Agra Fortnál. Jól kifogtuk… azért csináltam pár képet kintről, és az udvarról.

A tömeg, ami miatt nem volt kedvünk bemenni.

A Fort után úgy döntöttünk, hogy elindulunk vissza. Én nem bántam, mert nagyon fáradt voltam, illetve nem volt kedvem egy újabb épületet megnézni. Annyit láttam már, hogy nem érzem azt, hogy sok újat adna egy-egy épület körbe járása. Sokkal inkább a természetet szeretem felfedezni, nem az épületeket. És ez kiskorom óta így van. Sosem kedveltem a várakat, kastélyokat, mert mindenhol ugyan az van, nekem unalmas. Kívülről szép, az építészetet szeretem, de inkább mindig a tájra, a kertre koncentrálok ezeken a helyeken. Szóval taxival jöttünk haza a szobaajtóig, ami nagyon kényelmes volt. Nagyon jó élmény volt, és lehet, hogy egy klisé a Taj Mahal, de nem szabad kihagyni, mert tényleg elképesztő.

A srácok nem bírták az utat:

Imperium

Ezután volt egy hét unalmas suli. A szmog helyzet továbbra sem lett jobb, viszont az időjárás elkezdett hűlni, és a napi maximum lement 30 fok alá. Már napközben is elviselhető idő lett, este viszont még mindig csak a takaró huzattal takaróztam. Persze az indiaiak és a marokkóiak egyből pulcsira meg dzsekire váltottak, amikor nekünk még pólóban is bőven jó idő volt.

Kb. így nézett ki a szmoghelyzet. Szerencsére november 2. felére sokat javult a helyzet.

Ez egy ablak:

Ezen (a következő) hétvégén volt egy újabb fesztivál a suliban, az Imperium, amit mindenképp meg akartam nézni, mert azt mondták, hogy ez a legszuperebb esemény az évben, plusz ekkor volt a marketing verseny döntője is, így ezen a hétvégén nem utaztam sehova. Maga a fesztivál tényleg nagy volt. Voltak koncertek, fellépések, versenyek, kaja standok meg egy csomó program, de ezek inkább nyilván az indiaiaknak szóltak, számunkra kevés program volt élvezetes meg érthető, mert sok minden kapcsolatos volt az indiai kultúrával, a hindi nyelvvel, meg olyan dolgokkal, amikről nekünk fogalmunk sem volt. Azért persze részt vettem páron, de számomra nem volt akkora durranás, mit ahogy beállították. Viszont a kaja jó volt, az énekverseny jó volt, illetve volt egy szépségverseny is, ami nagyon vicces volt, nagyon tetszett nekünk. A marketing versenyről annyit, hogy nekem előző este (11 után) szóltak a csapattagjaim, hogy másnap délelőtt lesz, szóval nem igazán tudtam normálisan felkészülni, ami miatt mérges is voltam, mert azért angolul egy komoly témában improvizálni elég nehéz, ráadásul pont nálam elment az áram a prezentáció közben, szóval nem is láttam a diákat. Tényleg improvizálás volt részemről. Viszont annyira nem volt rossz, szerintem ügyesek voltunk, a kérdésekre is jól válaszoltunk, de nem mi nyertünk a 10 csapat közül. De tapasztalatnak jó volt. :) A konklúzió, hogy soha többé nem akarok indiaiakkal indulni semmilyen versenyen….. xD

Pár kép a fesztiválról:

A fesztivál után megint eltelt egy unalmas sulis hét, mármint az órák szempontjából. Egyre nehezebb bemenni az órákra. Nem szeretem az itteni tanítási módszert és az órákat. Nagyon unalmas, és a legtöbb tárgynak nincs így értelme. Az elgondolás jó, de a módszer nem. Nem érzem, hogy sokat tanulnék, viszont kötelező bejárni, mert mindenhol van katalógus....

Hét közben elkezdtünk tervezni a hétvégi utazást, viszont nem Varanassziba, hanem Rishikeshbe. Ez Delhitől kicsit észak-nyugatra van, körülbelül 230 km-re, de még így is 8 órás az út busszal (közvetlen vonat nem jár ide). Ez egy kisebb település, amin keresztül folyik a Gangesz. Relatíve nem messze van onnan, ahol ered a Gangesz, szóval itt a víz gyönyörű, kristálytiszta kék.

Rishikesh

Csütörtök este indultunk Chrisszel és Steffel, viszont kiderült, hogy két francia cserediák Emilie és Jimmy is épp Rishikeshbe utaztak, és pont ugyan arra a buszra foglaltak, mint mi, szóval együtt mentünk a „buszmegállóba”, ami kiderült, hogy nem létezik. Igen…. a kaland ezúttal sem maradt el, sőt. Megérkeztünk a hotel elé. Elvileg azt írta a jegy, hogy a hotellal szemben áll meg a busz az út túloldalán. 20 perc keresgélés után kiderítettük, hogy kb. hol lehet a megálló, de ekkor már csak 10 perc volt a busz indulásig. És igen, az út túl oldalán volt, ahol a kamionokat vámolják, viszont ez azt jelentette, hogy egy 3x4 sávos autópályán kellett átvágnunk, mivel már nem volt időnk körbe menni. Nagyon durva volt, mivel nagyon gyorsan mentek a kocsik és sötét is volt. Emilie a telefonja vakujával világított miközben átrohantunk az úton, hogy lássák, hogy ott vagyunk. Egyszer egy szalagkorlátot kellett átugranunk, utána pedig egy nagy kerítésen kellett hátizsákkal mindennel átmásznunk és újra megtenni 4-4 sávot. Elég halálközeli élmény volt. Az adrenalinszintem az egekbe szökött, a szívem majdnem kiugrott a helyéről, de megcsináltuk. Elég hülyeség volt, nem is csinálnám újra, de muszáj volt. Ott, akkor nem éreztük, hogy ennyire necces ez a dolog, és később egy jó sztori lesz ez. Jimmy még egy videót is csinált rólunk közben. Nagy nehezen megtaláltuk, hogy honnan indul a busz, amikor is közölték velünk, hogy 1 órát késik. Megérte átrohanni az autópályán….

Reggelre oda is értünk Rishikeshbe, és igaz, hogy fel voltam készülve, hogy hűvös lesz, mert mégiscsak a hegyekben voltunk már, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Igazából nem lett volna vészes, ha nem fújt volna nagyon hideg szél. Napközben, mikor kisütött a nap egyébként teljesen jó idő volt, de reggel és este fáztunk, pedig én vittem egy pulcsit meg egy vékony dzsekit is. Miután megérkeztünk és bejelentkeztünk a Shiv Shakti nevű hostelbe, elmentünk valami reggeliző helyet keresni. Amúgy a szállásunk jó volt, a tulajok is kedvesek voltak, és nagyon jó helyen volt, közel mindenhez.

Pár kép a hotelről:

A recepción kényelembe helyezte magát:

Ez tök normális itt:

Rooftop este:

Kilátás a rooftopról:

A Ganga View Café-ban reggeliztünk. Nagyon kellemes hely volt csodás kilátással. Nekem ez volt a reggelim:

Utána körbe néztünk a városban, lementünk a partra, össze-vissza bolyongtunk és később pihentünk egyet a rooftopon, ahonnan szintén szép volt a kilátás.

Délután 4-kor részt vettünk a jóga órán, ami a hostelben volt. Itt megismertünk egy Johnatan nevű izraeli srácot, aki csatlakozott hozzánk a későbbiekben. Jóga után immár 4-en elmentünk körbe nézni a vásárba, vacsoráztunk a Ganga Beach Café nevű helyen, amit Johnatan ajánlott. Szuper kis hely, nagyon szép kilátással, jó kajával, kedves személyzettel, okés árakkal. Egy baj volt, a hideg szél, de szerencsére kaptunk takarókat.

Ezután elmentünk még egy kávézóba, az Anna Caféba, ahol megittunk egy teát és beszélgettünk. Ez volt az első nap.

Második napunkat reggel 8-kor jógával kezdtük szintén a hotelben, utána elmentünk reggelizni, megint a Ganga Beach Café-ba, ahol én izraeli reggelit ettem humusszal és guacamoléval. Nagyon finom volt.

Pár kép a kávézóról:

Reggeli után pedig elindultunk raftingolni, ahova random csatlakozott hozzánk Didi, egy másik izraeli srác. Életem első raftingja, ráadásul a Gangeszen. Nagyon jó élmény volt. Voltak lightosabb szakaszok, de volt, ahol hatalmas hullámokon kellett átszelni, és ott rendesen meg is emelkedett az adrenalin szint. Az egyetlen gond az volt, hogy nem kaptunk speckó ruhát, szóval pólóban és ebben az indiai nadrágban voltam. Persze már az első hullámoknál csupa vizesek lettünk. Ráadásul a csávó, aki velünk jött egyszer csak így mondta, hogy most beugorhatunk a vízbe és úszhatunk egyet a Gangeszban. Nyilván nem akarta senki sem kihagyni ezt a lehetőséget, szóval megfürödtünk. Ezzel nem is lett volna baj, ha nem 1,5 óra múlva végeztünk volna és nem fújt volna a hideg szél. Útközben megálltunk egy sziklás részen, ahol teát és snacket árultak, illetve volt egy nagy szikla, amiről l lehetett ugrani. Én ezt nem vállaltam be, mert azt végképp nem akartam, hogy a hajam is csupa vizes legyen, plusz a fülem nem annyira bírja ezeket a magasról vízbe ugrálós dolgokat. De még így is jól megfáztam. Nekem a torkom a gyenge pontom. Tavasszal vagy ősszel is ha kicsit hidegebb van, és nincs rajtam sál, akkor pár napig fáj utána a torkom. Szóval ettől rendesen megfáztam, de tökre megérte az élmény miatt. :D

Egy kis vízesés

Rafting után a többiek olvastak, pihentek, én viszont a nyakamba vettem a várost, körbe néztem és bevásároltam. Magamnak is vettem dolgokat, de főleg ajándékokat vásároltam a családnak, barátoknak. Persze mindenhol alkudtam, már nagyon jó vagyok alkudozásban, pedig eddig mindig is utáltam, de most már élvezem a dolgot. :)  Ha mást nem, akkor ezt megtanultam itt Indiában. Ki is hagytam inkább a délutáni jógát a vásárlás miatt.

Pár kép a városról, illetve az állatokról:

Gangesz

Hungary is there!

Kézzel, természetes anyogokból festett képek:

Tehenek a parton:

Piros-Fehér-Zöld “magyar” híd

Ebédel az út közepén:

Este elmentünk az Anna Caféba, ahol ezúttal vacsoráztunk is indiai Thalit. Ez egy olyan étel. ahol több fajta étel van egy tálcán, kis adagokban rizzsel és chapatival. Nekünk 3 fajta étel volt: egy zöldséges paradicsommal, karfiollal, szósszal, akkor egy paradicsomszószos, aminek lecsó beütése volt, illetve egy paneer (indiai sajt) édeskés szószban (ez nekem annyira nem jött be, az édes íz miatt), illetve kaptunk még egy kis salátát is a kaja mellé. Én nagyon jól laktam. Innen skypeoltam egyet anyáékkal, akik másnap indultak New Yorkba. Ez volt a második nap.

Thali:

Harmadik nap nem keltem fel reggel jógázni, mert előző reggel a jóga oktató annyira lenyomott, hogy meghúzódtam. Amúgy utána még 5 napig fájt mindkét lábam hátul. Veszélyes sport ez a jóga.... :D Miután felkeltem és összepakoltam a cuccaim, elmentünk Chrisszel a Tree House Café nevű helyre reggelezni, ahol bruschettát ettünk, és itt még eltöltöttünk szerintem egy 1,5-2 órát. Olyan nyugis volt a hely, és igazából relaxálni mentünk Rishikeshbe, szóval soha nem siettünk sehova.

A hangulatos Tree House Café & a reggelim:

Utána még kicsit vásároltunk, elkísértem Chist, mert ő is akart venni 1-2 dolgot, illetve elmentünk egy német pékségbe, ahol nagyon finom tortákat és sütiket lehetett kapni. Én ettem egy banános csokis pite szeletet, ami nagyon finom volt.

 Innen is gyönyörű volt a kilátás a folyóra. Egy ausztrál nő mellé ültünk le, mert csak ott volt hely. Nagyon jót beszélgettünk vele. Kiderült, hogy ő már 6 hete ott van Rishikeshben. Jógázik, gyógyító masszázsra és kezelésekre jár. Közben persze a majmok ott ugráltak mellettünk a fán.

Ezután visszamentünk a hostelbe, de én megint nem jógáztam, hanem megkerestem Stefet, mert le akartunk foglalni a buszt aznap estére hazafele. De valamiért sehogy sem sikerült. Nem fogadta el a nemzetközi bankkártyát, ráadásul az indiaiak sem tudták megvenni nekünk valamiért. Elég idegesek voltunk főleg, mert már 2 órája nem sikerült lefoglalni a jegyeket. Próbáltam valamit szervezni, hogy az itthoniak segítsenek. Közben elmentünk az „utolsó vacsorára” a Ganga Beach Caféba. Én egy ilyen Izraeli tekercset (tortillát) ettem, ami humusszal, sült krumplival és salátával volt megtöltve. Isteni volt.

Nagyon hangulatos kis kávézó, remek tulajjal. Imádtam. :) 

Nem néz ki olyan jól a képen, de annál finomabb volt:

Egy utolsó kép a kivilágított templomról:

 De sietnünk kellett, mert időközben sikerült lefoglalni a buszt szerencsére, és már nem volt sok időnk, mert az út oda fél óra volt. Megint egy izgalmas indiai közlekedési élménnyel gazdagodtunk. Átrohantunk a hídon a túl oldalra, de nem találtunk sehol egy szabad tuk-tukot, bezzeg máskor mindenhol ott vannak. Elkezdtünk felfele rohanni az úton a főútra. Szerintem kb. egy kilométert biztos futnunk kellett, mire találtunk egyet végre, de ekkor már csak 20 perc volt a busz indulásig. A gond az volt, hogy nem tudtuk, hogy Rishikeshből indul-e a busz vagy ez csak egy megálló, mert ha csak egy megálló, akkor jó eséllyel késik a busz. Próbáltuk felhívni a busztársaságot, de nem tudtak angolul. Nagy nehezen leszerveztem, hogy mások felhívják nekünk, mindeközben száguldott a sofőrünk, normál kocsikat hagytunk ott, olyan gyorsan mentünk. Sikerült beszélni a busztársasággal. Azt mondták, hogy siessünk, megvárnak, de ne késsünk 10-15 percnél többet. Végre megérkeztünk a helyre (semmi közepére). A busz sehol. Volt egy kisbolt nem messze. Odamentünk megkérdezni. Hát kiderül, hogy a busz 45 percet késik. Ezért rohantunk….. India… elképesztő. De a lényeg, hogy volt jegyünk, elértük a buszt, és hajnal 4-kor már újra a suliban voltunk. Összefoglalva imádtam Rishikesht. A legjobb hely, ahol eddig voltam itt indában. Csendes, nyugodt, barátságos. Tökéletes arra, hogy az ember elmeneküljön a zaj és a rohanás elől.

Másnap és kedden nem mentem suliba, mert annyira megfáztam, hogy egész nap csak feküdtem. Szereztem orvosi igazolást is. Nem is bántam, így eggyel kevesebb hetet kellett suliba mennem.

Ebéd az igazgatóval

Ezen a kedden hivatalosak voltunk egy ebédre az igazgatóval, aki megvendégelt minket az iskola éttermében. Pazar ebéd volt, nagyon finom ételekkel. Nagyon jól lakott mindenki. Közben beszélgettünk az igazgatóval az élményeinkről, az utazásokról és az MDI-beli tapasztalatainkról is. Itt még hezitáltam egy utolsó utazással kapcsolatban Varanssziba, de később elöntöttem, hogy nem utazok el a hétvégén. Elég volt az utazásokból, kicsit besokalltam a közlekedéstől, és azt hallottam, hogy azok után, amiket eddig láttam Varanasszi nem sok újdonságot tartogat. Majd visszajövök valamikor, ha már jók lesznek itt is az utak, és megnézem ezt is, illetve Dél-Indiát is, de nagyon fárasztó az indiai utazás, és úgy érzem, hogy elég volt. Vizsgák után amúgy sem lesz elég időm messzebbre utazni, szóval a terv az, hogy jobban felfedezem Delhit abban a pár napban, hiszen mindig valahova elutaztunk, így nem volt sok lehetőségem Delhit megnézni.

Egyébként ezen a napon tudtam meg, hogy megkaptam a Szeged Városi Ösztöndíjat (végre, először), szóval ez egy jó nap volt.

Ebéd után megnéztük az MDI kiskutyáit, mert azok is vannak itt, ha még nem mondtam volna eddig. Nagyon édesek. Itt van pár kép róluk:

Mohan Family

Persze az, hogy nem utaztam el nem azt jelentette, hogy tétlenül töltöttem a hétvégét. Pénteken délután Dhwani, a buddym (diák mentorom) hívott el engem és Omart a családjához vacsorára Delhibe. Ez volt az első olyan élményem, hogy tényleg láthattam egy igazi indiai család lakását és életét. Nagyon jó volt. Azért látszódik, hogy Dhwaniék a tehetősebb rétegből vannak, mert Delhi legjobb környékén laknak, és a lakásuk is nagyon szép (belülről), ráadásul van saját inasuk is, aki segít a háztartásban, főz, takarít stb. Kaptunk egy kis rágcsálni valót, amikor megérkeztünk. Én már azzal jól laktam. A szülei és a 14 éves öccse is nagy kedvesek voltak. Jót beszélgettünk. A tesója zongorázik, nagyon ügyes. Egy kicsit én is tudtam zongorázni, aminek örültem. Lementünk az esti piacra, ami nem messze volt tőlük. Körbe néztem, vettem 1-2 szuvenírt. Imádom ezeknek a piacoknak a hangulatát. Mikor visszaértünk, akkor még beszélgettünk egyet, mert az apukája csak akkor ért haza, utána pedig vacsoráztunk. Nagyon finom volt. Nem csípős. Nem hasonlítható a menza kajához. Tényleg isteni indiai kaja volt, és desszertnek a kedvencem az indiai tejberizs mindenféle magvakkal (mandula, pisztácia). Telezabáltam magam rendesen. Nagyon jól éreztem magam. Ez volt szerintem az egyik legjobb élményem eddig. Nagyon kedves volt a család, sajnáltam, hogy jönnünk kellett vissza.

Indiai vacsora:

És a desszertek Kheer (tejberizs magvakkal) és gyümölcsjoghurt:

Ennyire boldog vagyok a tejberizs miatt:

Egy kis zongorázás:

Trió (Dhwani & Omar)

Mohan family:

A szülők (azért nézek ki ilyen rosszul, mert beteg voltam):

Egy nap Delhiben

Szombaton pihentem, tanultam és intéztem a dolgaim, viszont vasárnap kitaláltuk, hogy elmegyünk Delhibe, és elkezdjük jobban felfedezni. Lobnával és Amannal (egy nagyon jó fej indiai srác) mentünk. Persze 10 helyett fél 11-kor indultunk, mert vártunk még egy indiai lányra (Nihrosa), aki azt mondta végül, hogy majd utánunk jön. Persze nem jött. Az első megállónk a Lotus Temple (Lótusz Templom) volt, amit azért építettek, hogy egyesítse a különböző nemzeteket, embereket. Metróval kb. 1-1,5 óra volt az út. Farmer pólóban mentem, mert az elmúlt pár napban nem volt annyira meleg napközben, hát persze ezen a napon megint jó idő volt. Végig nagyon melegem volt, de megérte. A Lotus Temple nagyon szép és különleges volt. Végre valami, ami máshogy nézett ki, mint a többi épület. Sok képet csináltunk. Az épületben nem szabadott fényképezni, de azért itt is sikerült készítenem pár lesi fotót.

végre megérkeztünk:

Lesifotók:

Az kihagyhatatlan ananászlé

Ezután úgy volt, hogy elmegyünk egy Lodhi Garden nevű kertet megnézni és egy piacra, de Lobna kitalálta, hogy ő szeretne megállni egy Bangla Sahin nevű épületnél, ami egy szikh templom. Szóval először ezt néztük meg. Szép volt, nagy volt a tömeg. Engem már nem nagyon mozgatnak meg a templomok, nem is nagyon akartam oda elmenni.

A bejárat:

Egy kis bolondozás

Ezekben a templomokban nem lehet szabadon a feje az embereknek, ezért mindenkinek fel kell vennie ilyen kendőket:

A templom után a piacra mentünk. Már 3 óra volt, szóval nagyon éhesek voltunk. Elvileg az egyik legjobb és leghíresebb étterembe mentük el Old Delhiben, a Karim’s-ba. Nagyon érdekes volt. Ez volt az eredeti Karim’s, azaz több is van már Indiában azóta, de ez egy kis utcában volt, s ahelyett, hogy egy helyiség lett volna, az utcáról 4-5 kisebb hely nyílt, és mind a Karim’s-hoz tartozott. Nem tudtam eldönteni, hogy az utcán állok-e vagy már az étteremben. Annyira népszerű lett az étterem, és olyan sokan jöttek ide enni, hogy a tulaj felvásárolta az étterem melletti üzleteket, így az egész egy nagy étterem lett. Nagyon finom kajákat ettünk, én például csirke pörköltet. Persze nem olyan volt, mint a hazai, de azért finom volt ez is.

Az étterem:

Ebéd előtt:

Kajánk:

A legfurcsább WC, amit életemben láttam (az étteremben volt):

Utazunk:

Így nézett ki a járművünk

Tekeri a srác... :) ugyan olyanban ülünk, mint ami előttünk van az úton:

Néhány kép az utcáról:

Takaró árus...elég higiénikus a porban:

Kaja után mentünk a piacra. Először elég csalódottak voltunk, mert a piac nagy része zárva volt, mert vasárnap volt (elég fura). Utána viszont megtaláltuk a piacnak azt a részét, ami nyitva volt, és ahol volt élet. Hihetetlen, hogy mennyien voltak, és mekkora tömeg volt. Szerencsére sikerült találni még 1-2 ajándékot haza, így már majdnem mindenkinek vásároltam valamit. Persze csak apróságokat, mert nem nagyon tudok annyi mindent elvinni a bőrönd súlya miatt.

Kihalt sikátor:

Ő kérte, hogy fotózzuk le.

Itt minden csillog:

Ez tömeg!

A piac utána már nem mentünk el a Lodhi Gardenbe, mert nagyon fáradtak voltunk. Így is este 8 óra után értünk vissza a suliba.

Forgatás & buli

Másnap (hétfőn) elkezdődött a suli utolsó hete. Végre :D Illetve az IRC team, akik a velünk foglalkozó diákok kitalálták, hogy egy kampányfilmet forgatnak velünk, ahol felvették, hogy mit csinálunk a hétköznapokban, illetve mindenkit egyesével kikérdeztek az indiai és a sulis tapasztalatairól. A végén pedig csináltak rólunk pár, közös csoportképet. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a videó. Ezen a napon végre eljutottunk teniszezni is Mads-szel, és rájöttem, hogy már nagyon rég volt, amikor utoljára teniszeztem. Van mit gyakorolni. A tenyeresem meglepően jó amúgy, de a fonákkal vannak problémáim.

Este pedig az egész csapat kollektíve elment bulizni. Hivatalosan nem záró/búcsúbuli volt ez, de gyakorlatilag ez az utolsó bulink, mert hétvégén kezdődnek a vizsgák, és ahogy azoknak vége van, sokan mennek is haza, illetve utazni tovább. 1000 rúpiát (4000Ft) kellett befizetnünk, viszont ezért az árért kaptunk vacsorát, és korlátlan italfogyasztás volt, szóval simán megérte

Néhány kép a buliról:

Abishekkel:

A csapat:

Egy elég ijesztő mosdókagyló :D

Az egy baj az volt, hogy éjfélkor zárt a hely, szóval viszonylag hamar vissza kellett jönnünk a suliba. Persze itt folytattuk a dolgokat. A fiúk elég jó állapotban voltak már, és tovább ittak. Én csak követtem az eseményeket és nevettem. Az egyik szobában aftereztünk, és ezt az estét tuti nem felejtjük el. Volt ott minden… ventilátorra akasztott wc papír, lámpa törés, mobiltöltő gyilkosság. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Jimmy egy vödörből elkezd vizet locsolni a padlóra, utána a többi francia jött, hoztak tusfürdőt és azt is a padlóra locsolták. A fiúk kisgatyára vetkőztek és ott elszabadult a pokol. Össze-visszacsúszkáltak a padlón, lökdösték egymást. Elég veszélyes volt, de nagyon vicces. Megint sajnálom, hogy nem tudok videót beszúrni ide. Komolyan azt hittem, hogy valaki ott fog maradni, de legalábbis nagyon komolyan megsérül, de szerencsére nem történt ilyen. 4 körül feküdtünk le aludni. Másnap nem voltam a toppon, szóval ki is hagytam egy órát, és végre kicsit sikerült pihenni is napközben.

Szerencsére ez nem az enyém volt :D Ez a kép jól összegzi az estét....ferde

Már csak 2 nap van a suliból és 5 vizsga. Egy hét múlva mindennek vége. Utána még lesz 5 napon, hogy felkészüljek a hazaútra, illetve elmenjek Delhibe még 1-2x. Még jelentkezem majd egy utolsó, rövidebb bejegyzéssel a hazaút előtt, ami valószínűleg egyben az utolsó is lesz.

Köszi, hogy elolvastad ezt (is), remélem, hogy tetszett!

Puszi!

Lilla